Nano labor

Nano labor                                                                            Írta: Makai Attila

                                                                                              2020-12-12

Egy nano laborba dolgozom. Jó munka, mégis nem vagyok igazán megelégedve. A laborban öten dolgozunk. Légmentesen le vagyunk zárva, a többi labortól, a külső élettől. Csak annyit láthatunk a külvilágról, a kísérlet alatt, amit a televízióban a pihenők alatt adnak. Amikor elvállaltam ezt a munkát, alá kellett írnom, hogy még a családommal sem érintkezhetek. Ez volt a legnehezebb, de a beígért fizetés, és a célprémium segített dönteni, így elvállaltam a munkát.

Sokan azt hiszik, hogy könnyű olyan életet élni, amikor a pénz, mint úr, talán nem jelent semmit, hisz teljes ellátásom, a szállásom, és minden ruhám, életem, el van rendezve és mindre, nincs semmi gondom. A ruhákat tisztán kapom. Minden reggel, a fiókomban van, összehajtva. A reggelim, pár gomb lenyomásával, ott gőzölög az asztalomon. Ezek után, indulhat az élet. A fizetésem, a bankban gyűlik eközben. Amire ha szeretnék, bármikor ránézhetek. Halkan megsúgom, hogy a fizetésemet, amit küldenek minden hónapban, befektettem. Egy bróker gondozza a számlámat. De sajnos ezzel a brókerrel sem találkozhatok, se levél útján se személyesen.

A legjobban, a kinti napfény hiányzik, az esti séta a parkban, vagy futás a tengerparton. Ezen kívül egy csirkesütőnek az illata hiányzik, vagy egy csatorna szaga, vagy egy orgona csokor illata. Nincs sok kívánságom, csak, a kinti élet csodáit szeretném újra felfedezni.

Ja, még magamról, egy pár szót. Katarina Donovan a nevem, Kety. Princeton e-n diplomáztam, matematikából, és dinamikából. 30 éves vagyok. Hajadon. Itt projectvezető helyettesként dolgozom. A főnököm, egyben a párom is. Dave. Jól megvagyunk, mégis úgy érzem, sokat titkolódzik előttem. Talán emiatt is, úgy érzem, a szerelmünk a múlté. Még egyszer mondom, jól megvagyunk, csak hiányzik a rajongás, a meghittség, a magánélet eldugott öröme.

1 év… Csak ennyit kell kibírni, 1 év. Már a fele, el is telt. A megfigyelt érzést, amit a kamerák okoznak, már megszoktam. Próbálom, az intim területemet növelni, ahova nem láthatnak be, mégis csak szélmalomharcnak tűnik, mert mindenhol mégis észreveszem, hogy figyelnek. Van egy félreeső sarkom, amit senki sem érzékelt, senki sem fedezett fel. Oda szoktam elbújni néha, ha magányra vágyom, ha sok volt a jelenből.

Havonta egyszer kapunk szállítmányt. Ezt minden hónapban, nekem kell átvenni. Most is ezen dolgozom. Ahogy látom, más lett a beszállító megint. Mindig más a csomagolás, és más az átvételi papír is. A párom, minden hónapban kimehet, a kísérletből. Ő az egyedüli, aki elhagyhatja a labort. Mindig két napra megy, és utána, midig hoz valami ajándékot. Persze, amikor visszatér, akkor jön meg a havi szállítmány is. Ezért, várom is, meg nem is, hogy megszólaljon a riasztó, az ajtónyitás jelző.

Néha észreveszem, hogy a gondolataim, amit nagyon akarok, beteljesül. Annyira furcsa, hogy még a színek is és a körülmények is pont úgy alakul, ahogy a vágyamban volt. Próbáltam erről beszélni a párommal, hisz ő ennek az egy éves időszaknak a lelki gondnoka is. Na, jó ne szépítsünk, ő a pszichiáter. Minden héten kiértékelést ír mindenkiről. Sajnos, én nem olvashatom el, és nem is beszél róla. Érdekelne, hogyan gondolkodik rólam, és a többiekről. Mindig, amikor nekikezdek, ő leállít. Ilyenkor… de ismerik a női gondolkozás rögös útját. Szeretnék én is csacsogni emberekről, az életről, az érzésekről. Vele, sajnos nem lehet.

Ha már így elkezdtem, bemutatom a többieket is. A laborban rajtunk kívül, még hárman dolgoznak. Két férfi és egy nő. A nő. A nő Stefani, ő a mechanika megszállottja, és kicsit, na, jó nem kicsit merev, és keveset beszélő munkatárs. A férfiak, laborosként itt dolgozik Adam, és olyan mindenesként Tomi. Adam, nagyon magába forduló, de Tomi, igazi humorzsák. Ahogy láttam, Tomi, már ráhajtott Stefanira. Próbálja felhívni magára a figyelmet.

A munka, nem igazán megterhelő, inkább, megfigyelések és jegyzetelések projectje nevet kellene adni neki. Számítógépre rögzítjük az adatokat.

Tomi minden nap, valami kis dologgal kedveskedik a szúrós Stefaninak. De tőle, még egy igazi mosolyt sem kapott. Néha egy csoki, egy száll virág, egy kávé. De Stefani nem tágít elhatározásán, és egyszerűen levegőnek nézi. Már megfordult a fejemben, hogy lehet Stefani, nem a férfiakat, inkább a nőket szereti. Hisz amit megvon Tomitól, azt nekem bepótolja. Reggeli találkozáskor, kis mosollyal köszön. De most jövök rá a dolgokra. Mintha, de tényleg várjunk csak! Amikor mellettem állt, és egy sejtmotor működését magyarázta, én a mikroszkópban néztem a zajló folyamatot, miközben Stefani magyarázott és közben a hátamat simogatta. Á… nem lehet. Biztosan tévedtem. Akkor még azt hittem, de par nap múlva ebédelni hívott. Én mindig a párommal ebédelek, amikor itt van.

A munka, az ellenőrzés, már mindjárt készen van. Dög unalom, de valakinek, mégis meg kell csinálni. Párom, a mai nap, a megérkezés után, nem hagyta el az irodáját. Amikor visszajön, utána több napig, mindig ebéd környékén bejön a laborba beszélgetni, de ma sem jött. Együtt szoktunk utána ebédelni is, de úgy látszik ma is, mint már két hónapja, a mai nap is, valahogy kimarad.

A múlt alkalommal is, ahogy ebédelni indultam volna Stefani odajött és tudakolni próbálta, hogy ne menjünk el együtt ebédelni. Én elhárítottam, azzal, hogy a párommal ebédelek. Mindjárt bemegyek az irodájába és elhívom. Amikor beléptem az irodájába, azt láttam, hogy próbálja elkötni a vérző kezét. Odarohantam. Nem is értettem, hogy mit akart azzal a borszeszégővel, és a kémcsővel, ami szétrobbant, és elvágta a csuklójánál a kezét.

- Ezt fogd rá. – kértem tőle, miközben felé nyújtottam a papírtörlőkből felvett köteget.

- Stefani! Gyere, segíts. – ordítottam ki az irodából.

Stefani megjelent és gyorsan felmérve a helyzetet, rohant az egészségügyi dobozért. Amikor visszatért a dobozzal, akkor kezdett Dave elbeszélni, mi történt vele.

• Csak glükóz oldatot akartam csinálni. De gondoltam, kicsit kipróbálom, az alkohollal való vegyítést.
• Középiskolai anyag. Miért tetted?
• Ez is egy kísérletnek a része. Nem mondhatok sokat, ez titkos.

Tomi ekkor lépett be, és közösen nyomókötést tettünk Dave csuklójára. Elég csúnya volt a seb. Már akkor kellett volna szólni, a kísérlet vezetőségének, hogy engedjék ki Dave-t. Még két napot volt bent, de rosszabbá vált az állapota. A végén, már a láza is felfutott és nem tudott lábra állni. A végén, négyen vittük a zsilipbe. Nem tudott magáról. A zsilipben lévő vészcsatornán beszóltunk. Persze válasz nem jött, csak egy felírat jelent meg. „A zsilip területét elhagyni!”.

Eléggé meg voltam ijedve. Féltettem Dave-et, a projectet, mindent. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam mi történik a kinti világban. Dave visszajön, vagy nem? Abban bíztam, hogy legalább túléli. Aznap este, nem akartam egyedül lenni. Mintha féltem volna az egyedülléttől. Aznapra, mindenkit felmentettem a laboros munka alól. Pihenhettek, olvashattak, vagy bármit, amit szerettek volna. Tomi videojátékozott a társalgóban, Adam olvasott. Stefanit megkértem, hogy jöjjön a szobámba, mert nem szerettem volna egyedül maradni. Stefani, egy nagy üveg whisky párlattal kettesben jött a szobámba. Beszélgetés közben, kicsit iszogattunk. Stefani, nagyon érdekes nő. Az ital hatására, elég sokat beszélt, de jól érezte magát. Milyen furcsa volt az-az ital. El is felejtettem, hogy Dave lehet, hogy kórházban van, vagy még rosszabb. Stefani viccei, megnevettettek. Azután, Stefani, bezárta az ajtót, és levette pulóverét. Ez nem volt gond, mivel nekem is nagyon melegem volt. Egy pólóban, és hosszúnadrágban odaült az ágyam szélére mellém, és töltött még. Már majdnem megittuk az egész párlatot. A következő vicc miatt, meg kellett fognia a hajamat. Bevallom, nagyon jól eső érzés volt. Kibontotta és simogatta a hajam. Lehet, hogy az ital miatt teljesen kipirultam, és nagyon melegem lett. Stefani unszolására, levettem a hosszú ujjú pulcsimat. Igaz alatta, már csak a melltartóm volt, de nem takargattam magam. Jól esett, kissé lehűlni. Stefani, még egy kicsit beszélgetett, majd, nem akarta, hogy csak én legyek nekivetkőzve. A pólóját levette. Sok ember, sokfélére gondol ilyen esetben. Engem nem igazán érdekelnek testileg a nők, de Stefani eléggé feltüzelt a játékával. Az első csók után, hogy mi történt, arra igazán nem emlékszem. Reggel ébredtem meztelenül az ágyamban, miközben Stefani, meztelenül engem ölelve aludt. A reggeli ébredést, még egy jó erős fejfájás is kísérte, így nem tudtam sokat agyalni, hogy mi volt az előző nap este, és azzal sem, hogy mi legyen most. Menekülni akartam, a fejfájás gyötrelmétől, és az egész Stefani dologtól is. Ha a kinti világban lennék, most felöltöznék, és eltűnnék, de ebben a helyzetben, nem tudtam mit tenni.  Legelőször, tisztázni szerettem volna a helyzetet, hogy mi is történt tegnap éjjel. A ruha nélküli ébredés, egy meztelen nő karjaiban, számomra, kicsit megmagyarázhatatlan. Sosem gondolnám magamat ledérnek, pláne sosem volt, még gondolatom sem, egy nővel kezdeni szerelmi életet.

Amikor Stefani felébredt, és feltettem neki zavartan a kérdést: - Tegnap este mi történt?

Talán látta zavartságomat, vagy ő sem akarta nagydobra verni, ezért csak annyit mondott – Semmi, csak aludtunk.

Talán sosem tudom meg, hogy aznap éjjel mi is történt, de az-az incidens óta, nem mertem Stefani szemébe nézni.

Egy pár nappal később érdekes születésnapra készültünk. Egy olyan embernek ünnepeltük a születésnapját, aki ott sem volt. A zsilip telefonján próbáltam információt kérni az ünnepeltről, de csak sistergés volt a válasz. Nem tudtam mire vélni, mint ahogy azt sem, hogy, ha nincs, akit ünnepeljünk mégis, miért kaptunk egy tortát estére? Kit kellett volna ünnepelni? Aki túlélte, vagy nem a balesetet? Vagy az is lehet, hogy így akartak üzenni, hogy jól van? Mégis miért nem beszélhetnek, vagy üzenhetnek? Egy pár sor is elég lenne. Csak annyi „Jól van!”vagy „Meggyógyul!”.

Ünneplés helyett nagy csendben felvágtam a tortát, miután kikértem a többiek véleményét, a helyzetről. Stefani azt mondta, hogy várjunk még egy napot, hátha visszatér, de a két fiú leszavazta. Adam volt a kegyetlenebb. Ő csak annyit mondott” Nem mindegy? Itt a torta együk meg! Amúgy is egy bunkó. Miért nem jött vissza?”. Még most is haragszom rá, még annak ellenére is, hogy eltűnt a létesítményből. Ja, nem is mondtam. Csak ketten hagyták el a labort. Adam, volt a másik. Az egyik reggel arra ébredtünk, hogy nincs ott. Kerestük, mindhárman a labor teljes területén, de egyszerűen eltűnt. A szobájában kezdtük el keresni. Oda, csak nehezen tudtunk bejutni. Azt hittük ott lesz, és történt vele valami, de nagyot csalódtunk, hisz se ö, sem a cuccai nem voltak már ott. Talált kiutat? És elment? Vagy a veszekedésemnek, megvolt a foganatja?

Senki ne gondoljon rosszat felőlem, a beszólása után, kissé felhúztam magam és mondtam pár oda nem illő dolgot. Se nem gondoltam annyira komolyan, hisz együtt kell dolgoznunk. Nem lehet konfliktusunk, mert az megmérgezte volna a közösséget.

Még mindig van 3 doboz, amit meg kell néznem. Dave, amikor visszajött, nem mondott semmit. Én azért vártam, hogy valami magyarázatot mond, hogy hol volt az elmúlt hónapban, és arra is, hogy hol lehet Adam. De mikor a zsilipkapun belépett, és én hallottam a vészcsengőt, azonnal rohantam Dave elé, és még futtomban, a nyakába ugrottam, amikor megláttam, de Dave hideg volt. Jég hideg. Szépen lebontott magáról, egy pár szót szólt, a lemaradásról, meg azért, mert a főnökség többet akar, de utána az átvételi papírokat a kezembe adta, és elvonult a szállására. Még faggattam volna, és a bekötött karját is megnéztem volna, de ő, eltűnt, és az ajtaját is bereteszelte. Azóta itt poshadok a dobozok között, a világ, talán legmostohább munkájával, a leltározással. Ebben a dobozban minek is kellene lennie? A papíron az áll, hogy „egyéb eszközök”. Na, szépen vagyunk. Egyéb eszközök. Ez nem a leltározás szabályai szerinti megfogalmazás, ahogy látom. Dave bezárkózva… akkor csak kinyitom. Hisz ez a munkám. Bár én is kíváncsi voltam, mindig is, hogy mi lehet a Dave dobozában, amit, eddig minden alkalommal elvitt magával. Most itt maradt. A kezemnek, nem tudok parancsolni, nézd Dave, nyílik a dobozod! – incselkedek. Ha nem jössz ki a szobádból, látni fogom, a tartalmát. Csak felállok, és megnézem nem jön-e. Se az ajtóban, sem a folyosón, akkor kinyitom. A csattok, kipattantak, és már nyílik is a doboz.

A mindenit. Ez meglepett. Egy pisztoly, a dolgok tetején. Egy igazi pisztoly. Ú, de nehéz. Alatta az iratok. Mindegyik előlapjára, nagy pecséttel rá van pecsételve, hogy szigorúan titkos. Nem olvashatok bele, vagyis… na, csak egy kicsit. Katonai agymanipulációs feljegyzések… A lélegzetem is eláll. Micsoda? Dave-nak mi köze van hozzá? De várjunk csak! Itt áll az én nevem is, meg a többieké is. Az Adam neve, meg ki lett húzva, és mellé tollal csak az van írva, ELTÁVOLÍTVA. Belelapozok, egy röntgenfelvétel… Várjunk csak, ezt hogy kell nézni? Á, igen így. Látom, a felvételen, hogy hálózza be az agyat, valami szerkezet. Itt hátul, nekem is van egy dudor, hol is? Igen itt a fejemen. Szóval, nekem is ilyen lett beültetve. És mik… Már tudom mikor, amikor elkezdődött az egész rothadt kísérlet. Előtte, altatásban kellett a vizsgálatoknak meglennie. Akkor sokáig émelyegtem, már azt hittem terhes vagyok. Szóval ezt csinálták?

Akta neve: MANIPULÁCIÓ, következő: MEGTORLÁS, következő: ADATÁTVITEL, a következő: ÉRZÉSEK, VÁGYAK. Ebbe belelapozok. Itt van Dave neve, nős? Mi az, hogy nős? Engem nem vett el. Hisz a kísérlet alatt találkoztunk. Én is csak kísérleti… beleolvasva. Szex után, nyugodt rendezett órák. A ciklusok váltásoknál, enyhén feszült ideges, de tompítani lehet még a szondával. Néha úgy veszem észre, elvonulna a világtól. Ilyenkor mindig erősebb érzelmeket és boldogító endorfint kell adagolni neki. Kiszámítható, minden tette és gondolata. Nem szükséges a beavatkozás!!!

Ekkor Dave hangja süvített a hangszóróból: Kety, bármit csinálsz, hagyd abba!”. Bármit csinálok? Ezért, inkább lezárom a zsilipet bentről. Ezt meg kell néznem. Dave, akkor ért oda. – Ezek az én aktáim – mondta. A te aktáid? Mit titkoltál el eddig előlem?

- Ugyan Kety, nyisd ki!

- Mindig kérdeztem tőled, hogy segíts megérteni, mi a lényege, hogy teljesen elzárnak egy évre. Eddig mindig azt mondtad, te sem tudod. Hát akkor ez mi? Te kísérleteztél rajtam? Dave, becsukta maga mögött az ajtót, hogy a többiek ne hallhassák.

- Igen! Erről szól a kísérlet! Az emberek gondolatát, miként lehet látni, esetleg kontrolálni.

- Hogy micsoda?

- Tanítani, hogy lehet embereket, a tapasztalat útján, és ezt a tapasztalatot tőlünk tudták meg.

- Akkor a kísérlet, nem az, amit csinálunk, hanem mi?

- Valahogy így, de kis változás történt, mert az oktatásban is be akarják vezetni.

- Mit? Ezt? – mutatom oda

- Igazán Kety, nyisd már ki.

- Minek? Hogy a mocskos aktáidat megkapd?

- Ugyan, ne csináld! Nyugodj le! A nézők, még azt hiszik, megőrültél!

- Milyen nézők? Te kiadtad a magánéletemet? Az egész világ látott, minden nap? Valamint beleegyezésem nélkül, betettetek egy agyszondát a fejembe? És még én nyugodjak meg?

- Ha nem hagyod abba, rákényszerítesz, hogy olyat tegyek…

- Fenyegetsz?

- Nem, csak szeretnélek lebeszélni bármi hülyeségről.

- Miről? Most végre rájöttem, mit csinálsz a hátam mögött?

- Ha nem hagyod abba, erőszakkal megyek be.

- Erőszaknak, hoztál fegyvert is? Látom. – itt mutatom - Most már átlátszó vagy. Itt vannak a titkos aktáid. Felgyújtom őket.

- Ne tedd, az egész kutatási anyag ott van. Édesem…

- Édesem? A feleségednek tartogasd, ezeket a dumákat. Kihasználtál, manipuláltad az agyam, lefektettél, elvetted a jövőm, az életem.

Melyik dobozban is volt a spirituszégő? Á, igen ebben.

- Ha azt meggyújtod, a gáz beindul, és minden oxigén eltűnik a szobából.

Ez nem hallgatom tovább. Inkább, kikapcsolom a beszélőt. Uuu… boldogsághormont kaptam, azt hiszem, és… uuu boldogság érzetet. De bármivel is szeretnének manipulálni, akkor is véghezviszem, amit meg kell tennem. Az én életem, már úgy is készen van, ahogy olvastam, hisz kivenni már nem tudják, amit betettek. Így legalább lassíthatom a kísérletet, mielőtt mindenki az egész világon, manipulálható lesz.

Most a nézőkhöz beszélek. Nem tudom, kik önök, és nem tudom, mit gondolnak rólam. Én is bele akartam sokszor nézni mások szemébe, hogy az ő szemükből lássam a világot. Szerettem volna az érzéseiket megváltoztatni, és kis boldogságot adni, de nem gépektől vezérelve, hanem az érzéseiket megváltoztatva.

Ez a sok akta, csak egy rossz kísérlet aktái, széttépve, és felgyújtva, talán nem tud majd gondot okozni. Ahogy beszélek, az aktákat tépkedem, miközben Dave, veri az üveget, a vörös fejével ordít valamit, de ebben a zsilipbe hang nem kerülhet be. Teljesen le van zárva. A széttépett aktákat lelocsolom vegyszerekkel és benzinnel. Felgyújtok mindent. Már ég is. A gáz, nem sokat várat magára. Máris ömlik a zsilipbe. Talán látják. Talán felfogják tetteim súlyát… Viszontlátásra világ. A kamerák, remélem, veszik, hogy mi is történik itt.

Amíg ezt látják, az értelmem lelassul és eltűnik, mígnem, csak a sistergő semmi marad…