Nem elég, hogy hétfő

Nem elég, hogy hétfő?                                              Írta: Makai Attila

                                                                                  2021-08-04

Hétfő reggel. Háromnegyed nyolc. Az ágyam hűsítő magányában, a reggeli alvásomat töltöttem. Már készültem átfordulni a másik oldalamra, amikor éles hangú nagy dörgés ébresztett fel. Ez a dörgés, csak 2 másodperccel előzte meg az ébresztő órát, aki már harmadszorra szeretett volna a boldogságból, a valóságba rángatni. A dörgés megtette azt, amit a telefon dallama, nem tudott megtenni. Kivert az ágyból. Hirtelen felültem, mint a „kelj fel Jancsi”. Az álomvilág, oly távolinak tűnt már, mintha nem is jártam volna ott.

Amúgy sem szerettem volna ma felkelni, mert nem elég, hogy hétfő van, még fogászatra is kell mennem. Már az öltözködés előtt tudtam, hogy egy csepp késésben vagyok. Egy csepp? Már 10 perce el kellett volna indulnom. Gyorsított mozdulatokkal kapkodtam magamra a ruhadarabokat.

A kezembe akadó első inget kitéptem a szekrényből. Amint felvettem, kicsit, mintha szorított volna, és alig tudtam begombolni magamon. Kihíztam volna? Vagy csak valahol beleszorultam? – gondoltam, de nem volt időm igazán gondolkodni. Nem érdekelt volna az sem, ha egy női blúzt vettem volna magamra. Indulnom kell, persze minél előbb. A nadrágra, már nem is tudtam odafigyelni, csak rángattam magamra, az elsőt, amit a szekrényben találtam.

A fogászat 8.30-ra adott időpontot. Jaj! Fogászatot mondtam? Szájsebészet. Ahogy sokan hívják, hentes osztály. Amúgy, mint sokan mások, én is tartok a fogászattól, mégis a barátaim azzal szórakoztak, amikor szóba került, hogy „nincs semmi baj, csak kiveszik az álkapcsod, vagy letépik a fejed”.  Amikor meghallottam, nem volt kedvem kacagni poénjukon.

A második dörgéssel elérkezett a steppelő, táncos lábú eső, ami úgy kopogott az ablakon, mint egy bantu táncos a botjával, a matinén. A kopogó hangokat hallva úgy hiszem, mintha jég is keveredett volna az esőcseppek közé. Mindegy, indulni kell. Kulcs, iratok, telefon. Úgy éreztem megtettem mindent, hogy indulhassak. Amikor kiértem a lifthez, akkor vettem észre, hogy nem igazán. Kiderült, hogy nem csak az inggel kerültem hadiösvényre, de a nadrág is gondot fog okozni. Igen, igen jól gondolja, a gumi megadta magát. De lassan tette a gaz. Olyan volt, mint a lassú defekt. Lehet, hogy a meleg idő hatására, Picasso műveit megszégyenítő módon, az ereje olvadozni kezdett. Hős módjára a liftbe beléptem. Gondoltam, a nadrágom lestoppol valahol a derekam környékén és nem folytatja útját a bokám felé. Eleinte, ő is így gondolkozott.

A lépcsőházból, a szakadó esőbe lépve, csak egy dolog foglalkoztatott, hogy a kocsihoz érjek. Nem hittem a nadrágnak, így kézen fogtam, az egyik kezemmel és futottam az esőcseppek elől a kocsihoz. Gondoltam, csak a gomb játssza velem különös játékát, de a kocsiba beülve, a hasam alatt kitapogattam, és megbizonyosodtam, hogy tévedek. Bebizonyosodott, hogy a derekat körbe ölelő gumival történt valami. A kocsi órájára néztem. Negyed kilenc. Már nincs idő gondolkozni, cselekedni-, indulnom kell. Majd csak lesz valahogy.

A szakadó eső az ablakot verte, és várta, hogy a kocsi alján lévő, eddig számára elérhetetlen részre is rátegye vizes kezét.

Elindultam.

Sokan, ahogy látom, most tanulnak vezetni. Maximum 20 km/h sebességgel döngetnek szlalomozva az utakon. A szlalom pálya bójáit, a nagyra nőtt pocsolyák szolgáltatták, aminek vízhozama, valóságos vízeséseket és tölcséreket hoztak létre, a csatorna fedőknél.

20km/óra. Igaz, hogy az SZTK csak 5 km-re van, de ebben a tempóban, nem biztos, hogy odaérek, ezért előzgetnem kellett. Sok előzésem, nagy sikert aratott, hisz a megkerülés helyett, a bójaként használt pocsolyákat dobáltam szét, mint a rallyversenyzők, beterítve, a kocsikat, és a buszmegállókban várakozó nézőközönséget.

Nagy üggyel-bajjal, mégis megérkeztem, az SZTK-hoz. Az üres parkolóhely százalékosan csökken ilyenkor, szakadó esőben. Már, majdnem letettem arról, hogy szabályosan parkolhassak, amikor egy korábban érkezett autóst vettem észre, aki a szemben lévő sávban készült kiállni. Csak meg kell fordulnom, - gondoltam. A következő utcánál, hirtelen mozdulattal próbáltam megfordulni. A kocsi lefulladt, és nem akart indulni. Bárhol máshol álltam volna, talán nem lett volna baj, csak egy gond volt. Az úton keresztben állt meg a négykerekű csoda és nem akart indulni. A szakadó eső és az úton keresztben álló autóm ellenére, még nem voltam ideges. Sajnálkozó mosollyal díjaztak az autósok, és kivárták, hogy induljon a gép. Egy pillanat, és elkapta a motor, Beindult. Sikerült megfordulnom, de már a parkolóhelyet elfoglalta, a szőke hajába öltözött Tünci madár, aki mögöttem jött, és az én hátrányos helyzetemet kihasználva, a záróvonalat átlépve, forgalommal szemben beparkolt az én kiszemelt helyemre. Már felmérgeltem volna magamat, amikor megláttam, hogy egy másik autós is kiparkol, kicsit előbb, egy másik parkolóhelyről. Ami, talán, még közelebb is volt a bejárathoz. Így szó és tett nélkül hagytam a honfoglaló tudományokban gazdag, agyilag és vezetési tudományokban gyenge szőkeség manőverét, és beparkoltam, a született helyre.

Még mindig esik.

Honnan érkezik hozzánk, ez a több hektó víz? Ami képes, így eláztatni a területet. Az eddigi út alatt, volt olyan időszak, ahol képes volt olyan erősen esni, hogy az ablaktörlő, kevésnek bizonyult. És még mindig tartja az ütemet, ahogy táncát indította, és erős kopogással csapkodja a felületeket. A kocsimban magamhoz vettem, azt a mappát, amibe anno, talán a bejelentkezésnél betettem a beutalót, és indultam az SZTK felé. Már egy perc késésben voltam, így nem csináltam leltárt, csak indultam a bejárat felé. A nadrágom minden lépéssel a tömegvonzásnak engedelmeskedve csúszkált a bokám irányába. Az ingem has magasságban található gombjának cérnája megfeszült és elszakadt. A gomb, meg kilőtt, egy soha meg nem található helyre, közszemlére bocsájtva a hasamat. Az egyik kezemmel a nadrágomat húzogattam, míg a másik kezemben lévő mappával az ingemen létrejött fordított "v" alakot takargattam. Nem kellett sokat menni, de ahhoz elég volt, hogy szétázzak, a nadrágomat tartva. Már, csak az előttem magasodó 12 lépcsőfokot kellett megmásznom felfelé, és bejutok, az SZTK-ba. Nagyot nem lehetett lépnem, mert a nadrág, nem hagyta volna bosszú nélkül. Nagy nehézségek árán megérkeztem.

Azt előre leszögezem, hogy a covid járvány, a betegség hullám 1 illetve 2 üteme, így a nyár közepén, már lezajlott, és már majdnem egy hónapja kihirdették, hogy szájmaszkra nincs szükség.

A portánál utamat álló fehér ruhába öltözött lázmérésre szakosodott asszisztens, az ajtóra ragasztott maszkos emberre mutogatva magyarázta, hogy minden szóbeszéd ellenére fel kell vennem a maszkot. Maszk legközelebb a kocsiban volt, így a megszerzett előnyöket és a nadrágot tartó gumit teljesen elveszítve elindultam maszkkeresésbe, az autóm felé. Le a lépcsőn, ki az esőbe nadrágot tartva, és közben még sietve is elbotorkáltam az autómig.

A mappát és az irataimat a kocsimba betéve kutatni kezdtem. Mivel, most már sehol sem volt kötelező a maszk, így nem volt sok a kocsiban. Gondoltam, talán haza kell mennem egy másikért, amikor az ülésem alatt találtam egyet. Igaz egy lábnyommal rendelkező maszk volt, de „szegény ember, vízzel főz”alapon, gyorsan felvettem, és mint aki jól végezte dolgát, kapkodva indultam vissza az épületbe.

A portán még mindig méregető hölgy, helyeslően bólintott, és megmérte a hőfokomat. Azt kérdezte, hogy - hova érkezett? Micsoda kérdés? Mintha egy eszméletvesztés után kérdezték volna meg tőlem ezt. Én a tényleges valóságot válaszoltam, és a szavakban rejlő viccelődést kézen fogva körül néztem, és az iménti idegességéből megnyugtatva, csak annyit mondtam.

- Az SZTK-ban vagyunk.

Mosolymentesen, mintha egy álarcot tartana maga előtt egész életében, nem hagyta annyiba a dolgot.

- És hova szeretne menni?

A válaszomnak nem biztos, hogy örült volna, így nem mondtam ki, hogy legszívesebben haza mennék. De láttam rajta, hogy az álarca elkezd torzulni és ismét idegessé válik arckifejezése. Ezért ismét megnyugtattam, a búgó férfias hangomon.

- Csak a szájsebészetre szeretnék eljutni.

Egyszerű gépies mondattal irányított tovább.

- Be kell jelentkezni! - és több szót rám nem pazarolva fordult, a következő áldozatához.

Bejelentkezéskor derült ki, hogy az iratokkal teletömött brifkóm, a kocsiban maradt. Így egy boldogító út gazdája lettem. Irány a kocsi.

Még mindig szakadó eső, lépcső le, nadrágfogással irány a kocsi. A kocsi takarásában, a gatyába, vagyis nadrágba ráztam magam. Próbáltam, valamiféle cselekkel a nadrágot fent tartatni. De semmilyen taktikázás nem segített. A végén, a kocsiban használatos gumipókot kértem meg, hogy fonjon körém hálót. Beszorítottam a nadrág száját, a csomagok lekötözésére szánt gumipók alá. Az iratokat és a mappát magamhoz véve indultam kínzó helyem felé. A lépcsőzésnél észrevettem, hogy a gumipók, eléggé gyenge munkát végez. Valahogy kiszabadult alóla, a rabságát töltő nadrág. Így csak kevés ideig tudja a gravitációt kizárni a nadrágom egyenletéből. Ismét segíteni kell neki, hogy valamelyest védve legyek a csúfolástól. Nem szoktam észrevenni, de mintha az emberek, engem és a nadrágom fent maradását figyelték volna.

Fel a lépcsőn a hőmérős útonálló, ismét feltette a kérdést, hogy hova megyek. Nem akartam húzni az időt, így is 30 perc késésben vagyok.

- Szájsebészet.

Ismét az álarcba öltözött útonálló elhadarta mondanivalóját.

- Be kell jelentkezni. Húzzon sorszámot.

Nadrágot a kezemben tartva, húztam sorszámot. Arra a cselre azért rájöttem, hogy zsebre dugott kézzel nem annyira látszik a gatyagumi hiánya, ezért zsebemnél fogva húzogattam fel a nadrágomat, míg szólítottak a bejelentkezéshez. Az irataimat végre át tudtam adni az üveggel ellátott pultnál. A kishölgy végig nézett rajtam, ez után elhadarta, hogy a 6. emeletre kell menni. Majd a szemembe nézve, berántotta függönyét kettőnk között. Zsebemmel a nadrágot tartva felindultam a 6.-ra. Szerencsére a liftben nem történt semmi baj. Felérve a 6.-ra, a szájsebészetre, kiderült, (ez nem vicc) a kocsiban maradt a beutaló.

Lift. Irány a kijárat. A zsebet fogva rohantam le a lépcsőn, és irány a kocsi. Szerencsére az eső, már lassult. A kesztyűtartójában megleltem a beutalót. A kocsi takarásában, a gumipók alá betömködtem a nadrágomat. Irány az SZTK. Az útonálló, mint régi jó barát úgy fogadott, és mérés nélkül egy csepp mosollyal felengedett.

Hatodikon, a hentes, már várt, és kitépte helyéről, a megmentésre váró fogamat, azzal az ideges kijelentéssel, hogy ő miért adjon szakvéleményt, egy fogról, amit a beutalót kiállító fogorvos kért. Azt harsogta idegesen „Én adjak szakvéleményt? Ez olyan, mintha a kőműves helyett, a szobafestőtől kérnének véleményt a házépítésre!”. Nadrágomat a zsebemnél fogva elindultam, egy fog nélkül haza, amit utólag kiderült, talán nem is kellett volna kihúzni.