Nyikorgó ajtó

Nyikorgó ajtó                                                                        Írta: Makai Attila

                                                                                              2020-03-22

Ez a kertkapu, amit a háziak mindig csak „ajtónak” hívtak, mert a falujukra rá lehetett látni, a kertkapuban állva. „Ajtó a világra” ahogy egyszer viccesen említette a nagyapa, ezt a kaput. A háziak, nap, mint nap sokszor nyitogatták, de a kapu soha sem feleselt vissza. Soha nem sóhajtozott, csak tette a dolgát.

Egy kis sikátoros sárdagasztós utcára nézett, amit egy kis lejtő után lehetett elérni. Ez nem fő út volt, de lerövidítette az utat a ház és a falu közepét jelölő bolt között. Ez a rövidebb út, esős időben, talán hosszabbá is válhatott, mert a felületét beterítő agyag, ilyenkor meglazult és mintha kenyeret dagasztanának, mehetett rajta a sárdagasztás. A sok év alatt próbálták a helyiek különböző törmelékekkel ezt a helyzetet megállítani, de a sok kísérletezés kudarcba fulladt. Erre a környékre soha nem építettek, hisz az öregek szerint régebben ez egy feltöltött tó medre lehetett. Sokan azt mondják, talán nem sikerült rendesen a feltöltés, és ez vezetett vissza erre az állapotra. Ezt a sikátort, nem aszfaltozták le. Kár lett volna a sok munkáért, hisz, aki eddig megpróbált szilárd burkolatot ebbe a sikátorba tenni, annak mindnek összetört, és mint egy süllyedő hajó, elmerült az agyagtengerben.

A háznak volt egy másik bejárati kapuja. Az egy aszfaltos útra nyílott. Egy idő után, inkább arra mentek a háziak, hisz a bicikli is jobban gurult a sima felületen.

A család a sok év alatt meg is feledkezett a kapuról. Megfeledkezett arról, hogy van és létezik. Mert nem használták, így karban sem tartották. A gaz is benőtte, és mintha a kapu jellegét is elvesztette volna, egyszerűen, a kerítés része lett.

A panaszos szavát, egy viharos éjjelen emelte fel a kapu először. A szél segítségével, olyan szívbemarkolót nyikordult, hogy még a nagy óra is megállt a falon. Sok falusi ember azt hitte, hogy a világvégét jelző sikoltást hallotta, és bőszen elkezdtek imádkozni. Az esti vihar alatt, még sokszor emelte a hangját az ég felé a kis kertkapu. A panaszos nyikorgásában próbálta elmondani, minden bánatát, de megértés helyett a félelemmel találkozott. A vihar után, másnap keresték a különös sikítás lehetséges helyét, de senki sem találta. A faluban híre ment, hogy ez a nyekergés a síron túlról származik. Minden éjjen nyikorgás rázta meg a falut. A süketek, egyre jobban áldották állapotukat, mert ők az éjszakát nyugodtan aludták át. Az emberek, egyre kialvatlanabbak, és egyre elcsigázottabbak lettek. A bolt sem nyitott ki, mert az eladó, a pultban megágyazott magának és elaludt. Különböző fondorlatokkal próbáltak minden alvást inspiráló pillanatot kihasználni.

Tudta mindenki, hogy sokáig, ez nem mehet így tovább. Három, bátrabb ember, felkereste a plébánost, aki a harangozás közben aludt el, miközben a harang kötelét fogta. Felkeltették és indítványozták, hogy egy egyházi vezetőt kérjen a püspökségtől, aki a faluról leveszi ezt az árkot. A plébános, nagy lendületes betűkkel megírta a levelet, amit a három szószóló ember, is aláírt. Annyira jól sikerült a levél, hogy maga a püspök jött el a faluba, hogy utánajárjon a dolgoknak. Késő délután, amikor megérkezett, azt hitte, valaki csak a bolondját járatja vele, mivel ő nem hallott semmilyen földöntúli nyikorgást. Dühösen megindult a paplak felé, hogy a plébánost megfedje a viccért, amit művelt vele, amikor az őszi szellő, benyitotta a kiskaput. A fület sértő nyikorgás miatt a püspök megijedt, és nagy futásnak eredt. A falu lakói, hiába várták a püspöki elöljárót, az átok miatt. Másnap egy oldalas levélben biztosította a falubelieket együttérzéséről, és megjegyezte, hogy sajnos nem tud segítséget küldeni, az átok kivizsgálására.

A falu egyedül maradt az átokkal.

A falusiak, már a világ végéről beszélgettek. Már arról folyt a pletyka, hogy az elátkozott falut el kell hagyni.

A falusi gyerekek élvezték ezt az állapotot. A felnőttek napközben mindig elaludtak, így rosszalkodásra, vagy bandázásra mindig kapható gyerekek szabadon járhatott – kelhetett az egész faluban. A „világra néző ajtó” szomszédságában is lakott egy fiú. Aki sokszor, amíg mások aludtak, vagy féltek, átszökött a barátjához. Néha, még este is. A barátja, jó heccnek tartotta, hogy esténként, a kis kaput nyikorgatva, nagy zajt csapnak. Amitől, mindenki sikoltozott és menekült. A kertkapu élvezte ezt a törődést, és egyre-másra szolgáltatta a félelmetesnél félelmetesebb hangokat. A környékbeli hegyek felerősítették, és erősebben ontották vissza a félős falura. a nyikorgás titkos és félelmetes kincsét. A barátok, jó nagyokat nevettek, egy-egy nyikordulásnál, és elképzelték, hogy az iskolai tanító remegve az ágya alatt a félelemtől, mennyire vacog. Hajnalban, pár óra alvás után, mindig hazamentek a fiuk, így senki sem gondolta, hogy valami közük lehet a rémtetthez.

Az egyik reggel, pont akkor ért haza a kisfiú, amikor a család már-, vagy még fent volt. Meggondolatlanul nyitott be a ház ajtaján. Meg volt róla bizonyosodva, hogy a családja még alszik. De be kellett látnia, hogy család feje, nem csak aludni tud, hanem mérgesen ordítani is. A hangos ordításra nem számított kisfiú. Hamar bevallotta, minden elkövetett bűnét. Még, talán azt is, amit nem ő követett el. A kisgyermek, most annyira reszketett, mint a falusiak, a nyikorgás hallatán. Az apa ordítását, talán ugyanolyan hangosan lehetett az egész faluban hallani, de amikor a kisfiú bevallotta a kertkapuval való szövetkezést, az apának, lejjebbhalkult a hangja. Lehet, hogy a falusiak, vagy csak a szomszédok dühétől tartott. A kisfiú tördelte kezeit, és pityergős ábrázattal várta, hogy milyen büntetést kap a szülejétől. De még ő is meglepődött, amikor az apja, egy kiló zsírt adott a kisgyermek kezébe, meghagyva a dolgát. A kiskapu, mindkét zsanérját, meg kellett zsíroznia. Aznap reggel, utoljára szólalt meg a nyekergő hang, amikor egy pityergő kisgyermek kinyitotta a kertkaput. Bőségesen bezsírozta a zsanérokat, így a nyikorgás, megszűnt. A kertkapu, szerette volna a régi szép hangján panaszkodni, de nem tudott. A hangját elvették a zsírral. A falu fellélegzett. Pár nap múlva visszatért a megszokott rend a faluba. Ráadásul mindenki azt hirdette, hogy ő volt, aki megmentette a falut. A tanácselnök, a plébános, a kocsmáros, a pék, de még a püspök is sajátjának érezte a dicsőség koronáját. A plébános, aki egészen puritán ember volt, tudta, hogy ha azon lesz a vita, hogy ki lett a megmentő, talán szétzilálná, a kis közösséget. Ezért a plébános a vasárnap rendezett dicsőítő körmenet miséjén, kihirdette, hogy közös az érdem. Hisz talán egyikük nélkül sem történhetett ilyen nagy dolog. Megmentették a falut.

Az apa, nem beszélt soha többé, erről a csínyről, amit a kisfia tett. Hagyta, hogy más szívében lobogjon a dicsőség lángja. Így soha nem derült ki, hogy egy kisfiú, a barátja és a kertkapu voltak a hangadók.