Óbuda...

Minap olvastam egy bejegyzést, a facebook-on! Egy régi osztálytársam, barátom osztotta meg a testvérével, és barátaival, hogy megtalálta régi emlékkönyvét. Biztosan mindenkinek volt emlékkönyve, így nem szorul magyarázatra, mit jelent az „Emlékkönyv”.

Olvastam a bejegyzést és eszembe jutott, fel kéne keresnem, a régi helyeket, gyermekkorom emlékeit, Óbudámat…

Óbuda…

Itt voltam először szerelmes

Gyermekkorom utcái verseim otthona

Az áhított játszótér, régi óhajtások

A puding utálata csak második helyre szorult, mert az első helyen a kisiskolás tanár néni állt, aki képes volt kávét főzni és meginni órán, és hozzá a színfonia cigarettáját is meggyújtani.

Akire a haragudtam, a kiállhatatlan szemüvegére és érces hangjára. Miatta lettem c osztályos. Ami, kiderült, nem lett oly nagy baj, az idő elárulta nekem. De akkor, szerettem volna a 3.a -s lenni. Már nem is tudom miért. Talán egy lány, aki mosolyával elcsábított? A mindig mosolygós Bea! Nem tudom… Az idő mégis jobb tanácsadóként elmagyarázta, hogy jó volt nekem a c. osztályban. Ott volt Kovács Laci barátom, akivel óvodában is egyszerre tapostuk a linóleumot. Akiről, most már nem tudok semmit. De akkor a legjobb tanuló volt, és én örültem, hogy a barátja lehetek. Tőle tanultam, tanulni… Ott volt egy ikerpár egy fiu és egy lány, akitől (erről igazán nem beszélnék, mert az ikerpár egyik fele elvesztését, még ma is nehezen viselem)...Ott volt a Krizsanyik Peti barátom, akivel csajozni tanultam meg… Valamint ott volt Szesze, a Balázs, akitől tanultam rajzolni. És a három barátnő az Erika, a Kriszti, és a Szilvia tőlük tanultam, a lányok barátságát… Ők még ma is nagyon nagy barátok. És büszke vagyok, hogy ismerhetem őket. És Enikő, ő tőle tanultam a szeretni… a szerelmet szeretni…

Óbuda…

Elmentem, a San Marco u.-ban lévő művelődési házhoz. A kertjében leültem, és néztem az ott labdázó gyermekeket. Eszembe jutott, hogy én is mennyit, de mennyit fociztam, kosárlabdáztam itt, és számolgattam a jövő felé vezető éveket. Kisiskolás voltam, talán ez az utolsó éles emlékem. Milyen jól éreztem, akkor magam.

Milyen vágyak kerítettek hatalmukba? Egyre emlékszem. „Ha nekem jó fizetésem lesz, akkor LEGO-t fogok venni rajta, és építek tornyot belőle”. Elég csekély vágynak hangzik, most már. De akkoriban, másról nem szólt az életem, csak a játékról… persze kicsit a tanulásról is… Persze, sosem kerestem oly sok pénzt, hogy LEGO-ba fojtsam bele

A Művelődési ház…

Az évfolyamunk nagy kiterjedésű volt, és a Zápor u.-ban, nem volt elég osztály… a művelődési ház fogadott be minket. Itt tanultunk… Itt vettük magunkhoz a tudás kenyerét… és, itt ízleltük a játék ízét is.

Az ajtót kinyitom, ami ugyanúgy nyikorog, mint akkor. Belépek, de már nem az a kép áll velem szemben, mint gyermekkoromból cipeltem eddig magammal. Oly kicsi ez a Művelődési ház, alacsony… Az osztályterem is összement talán… Emlékeimben sokkal nagyobbnak tűnt. Bemegyek, körülnézek, már semmi nem hasonlít a régi házra… régebben az irodák előtt egy játék jéghoki volt… Nem volt nagy, mégis, nagyon jót játszhatott vele 2 gyerek. A többiek szurkolhattak neki. Még fotó is készült, amikor barátaimmal ott „Hokizunk”… Meg egy ping-pong asztal… Nagyobb koromban, ott „forgóztunk” délutánonként. De megváltozott…

Óbuda…

Az 1-es villamos… Az egyetlen közlekedési eszköz, ami el tudott messzire vinni. Persze az Árpád hídon keresztül, a gyermekkorom semmiébe. Mert nekem a valóság az volt. A ház ahol laktam, a piac, a játszótér, a Szőlő u., a Törzs u., a Zápor u, a San Marco u… Nem hittem, hogy máshol is élnek emberek. De miért is foglalkoztam volna vele. Nem volt fontos...

Óbuda…

Összeszedem elhullajtott könnyeimet, és magammal viszem, hogy tovább emlékezzek. Emlékezzek a gyermekkorom boldogságára. Akkor kicsi voltam… Most is az vagyok, és ott labdázok a gyermekekkel a Művelődési ház udvarán, és számolgatom a jövő felé vezető éveket…2000-ben… 25 éves leszek…