Osztálykirándulás...

Osztálykirándulás                                                      írta:Makai Attila

                                                                                  2018-05-03

Nincs sok tétova gondolat, nincs sok félrebeszélt szó, ma saját életét indító útra indult a nagy fiam és nagylányom. Három napos Dunakanyari osztálykirándulásra mentek.

Már este lázasan csomagoltunk, mert nehogy valami otthon maradjon. A kislányom elengedhetetlen fésűjét is betuszkoltuk a táskába. A nagyfiam részére, még az „apa fülhallgatóját” is odaadtam, hogy a tudjon zenét hallani a „telonján”, míg odaérnek a varázslatos osztálykirándulás helyszínére. És a kártya. A Magyar Kártya, ami a legfontosabb egy kiránduláson, azt meg kellett keresni.  

Este még nehezen ment az elalvás, és még este tízkor, az izgalom miatti álmatlanság és a másnapi, előre vetített csodák megélése, és megbeszélése volt a téma, de pár tíz perc után, már csak az ütemes lélegzetek feleltek, amikor bementem megnézni őket. A reggel nekem lassan telt, de ők, már felöltözve utazásra készen álltak az előszobában.

– Apa tíz perc múlva indul az osztály. Siessünk.

Persze, nem volt igaz, de én is kapkodni kezdtem, és a fele dolgaimat otthon hagyva, gyorsan cipőbe bújtam, és rohantunk a lift felé. Már lent voltunk, amikor a kocsi kulcsot kezdtem keresni. Szerencsére a zsebemben megtaláltam, így nem kellett visszamenni. A kocsiba bepattanva, rohantunk az iskolához. Eddig külön busz vitte őket, de ma már elég nagyok, hogy a menetrendszerinti busszal menjenek. Páran, még hiányoztak, amikor megérkeztünk, de hamar ők is befutottak. Sok szülő még egy utolsó pillantást vetett gyermekére, és az utolsó imáit mondogatta magában, amikor sorakoztak, és indultak az útjukon. A reggeli kapkodásban, el is felejtettem nekik mondani, hogy vigyázzatok magadra, és hogy érezzzétek jól magatokat. És még oly sok mindent felejtettem el mondani, így, kis szégyen is elfogott. Egy utolsó ölelés, egy utolsó puszi, és nagy táskáikkal elindultak. Még pár szülővel integettünk egy kicsit, azután, lassan mindenki ment a maga dolgára.

Fel sem tudtam ocsudni a sokktól, amikor indultam dolgozni. A kocsiba beülve, az utca végén megálltam, és sorra vettem, hogy minden meg van-e, amit vinni akartak, nem maradt semmi a kocsiban? És közben eszembe idéztem az utolsó szavakat, az utolsó mosolyokat. A gondolatok, csak cikáztak bennem. „ Igen elköszöntem, arra emlékszem, de hogy előtte pontosan mi volt, arra már nem emlékszem. Talán sok időt várakoztam, az utca végén, járó motorral, mert egy rendőr kopogott az ablakomon.

- Jól van? Mert indulni kellene!

- Iiigen jól vagyok, csak a gyerekeim most mentek el osztálykirándulásra.

A rendőr mosolygott és csak annyit mondott:

- Nem lesz semmi bajuk. Na, menjen…

Én zavartan a járó motort újraindítottam, és elindultam dolgozni.

Este, amint szoktam, bementem a gyermekeim szobájába. A nagyfiam ágyában, a macija feküdt, nyakig betakarva, és rám mosolygott. A maci mellett egy papír, amire girbe-gurba betűkkel, csak annyi volt írva „Szeretlek”

Elalvásom előtt, már csak úgy tudtam gondolatban nyugtatni magam, hogy „úgyis hamar eltelik ez a három nap!”