Pecás szemét kinyítottam...

Orfűn voltam dolgozni, és megálltam fotózni. Van ott egy gyönyörű tó. Horgásztó. Egy atlétában, mackó alsóban, aranykeretes szemüvegben, és makkos cipőben volt ott egy pecás. 2 bottal dolgozott. Várta a fogást, közben valamilyen rádió csicsergett a háttérben. Néha a botokhoz hozzáért, kicsit húzott rajta. De láthatóan, nem most kezdte a horgászást. A tó mellett, egy egysávos, aszfaltos út vezet végig. A kocsimmal, itt haladtam kis sebességgel, amikor megláttam, a vízből visszakacsintó fák lombjait. A lemenő nap fénysugarait, a víz fodrozódása miatti csillogást. Fékeztem, leparkoltam. Kiszálltam, a fényképezőgépet a kézbe, és már rohantam is le a partra.  Elkezdtem, a fotók miatt, beállítani a gépet, és már lőttem is a képeket. Legelőszőr a pecás megijedt, hogy őt fotózom, és a táskájából kotorázta elő, az engedélyét. Amikor megnyugtattam, hogy csak a tájra vagyok kiváncsi, megnyugodott és körbe nézett.
- Milyen tájra?
- A megcsillanó napfény játékát a fodrozódó víztükrön, meg a fa lombjának a tükröződését...
- Ja, az itt van!
- És melyik szebb? A napfelkelte, vagy a naplemente?
- A naplemente, mert akkor jobban harapnak a halak...
Én folytattam tovább a fotózást. A kisöreg, elkezdte nézni, hogy mit fotózok. Ő is körbe nézett, És elkezdte felhívni a figyelmemet, a jobbnál jobb témákra. De láttam, hogy új látásmódot kellett felvennie, és neki is újnak hatnak az élmények, a látvány. Pedig több éve jár oda pecázni, mégsem nézett még így körül. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban, április elsején, pár barátommal, a villamosmegállóban elkezdtünk nézni egy sarkot. Egy külső szemlélődőnek úgy hatott, hogy vagy tíz ember mereven néz valamit. Sokan kezdték nézni, hogy mit is nézünk. Egyre nagyobb lett a tömeg. Egyszer csak az egyikünk, aki már nem bírta röhögés nélkül, odament a sarokhoz, megsimogatta, azután utat tört magának a tömegben és lement az aluljáróba. A többiek, szépen lassan követték.