Pisti és én

Pisti és én                                                                  Írta: Makai Attila

                                                                                  2021-09-27

Rengeteg gondolattal és munkával a fejemben indultam el, a fiam iskolája felé. Nem akartam sietni, hisz tudom, hogy utána csak a szaladás, a munkák következnek egymás után. Sokan azt hiszik, a házi munka nem munka. Mintha kötelesség lenne. Én mégis vállalom a fiamért, aki most az Ecseri útnál jár iskolába. Mindig is szerettem a fiam elé menni, csak az utána lévő munkát nem szerettem.

Nem szeretek a múlton rágódni, hogy mi miért volt, inkább tanulásként fogom fel azt, ami elém kerül az életben. Mert mindenből lehet tanulni. Mindenből lehet valamit leszűrni magamnak. Ezen az áprilisi napon is, azon jártak a gondolataim, hogy mit tehetnék meg, amitől jobb lenne az életem, a napjaim, a gondolkodásom. Ezen a napon reggel elhatároztam, hogy korábban megyek a fiam elé az iskolába, és az Ecseri útnál, kicsit napozok a kiállított padon, ahol eldöntöm, hogy mit is tegyek. Kicsit átgondolom az életem, a döntéseimet.

A Nagyvárad térnél, még kicsit elidőztem előtte. Ma a munkahelyemről indultam, de volt még időm – gondoltam magamban. Ma csak magamért élek. Mintha elmentem volna szabadságra az életemből is. Reggel eldöntöttem, „ma boldog leszek!” Az István kórház előtt lépkedtem. Eszembe jutott, drága apám, és az ő mondása: „Élj a mának!” Mondjuk, ezt sohasem értettem. Mit jelenthet számomra az, hogy a mának kellene élnem. És sajnos apámtól, ezt sosem tudtam megkérdezni, mert már pár éve, amikor 13 éves voltam, megszakította pályafutását ezen a világon. Egy tini lánynak, akkor, és azóta is, megmagyarázhatatlan kudarcos élmény, ha elveszti bármely szülejét. Bárkivel együtt tudok érezni, hisz Én apámat vesztettem el, akitől, ez a mondás maradt rám „Élj a mának!”. Utána el akartam hessegetni magamtól a rossz gondolatokat, az apám elvesztésének búját, inkább szeretnék boldog lenni, mint ahogy ma reggel elhatároztam. Isten tudja honnan jött reggel ez az akarat, hogy a mai napomat meg akarom koronázni egy kis boldogsággal, de az elhatározások, mint szép ígéretek, nálam komoly dolognak számítanak.

Egy dudálásra lettem figyelmes, majd egy irtózatos fékezésre. Még jó hogy nem törték össze magukat az a két autós, aki most engedte ki magából az ordítási kényszert, ami a szülőket, de főleg az édesanyákat említette meg, és ecsetelték, hogy ki és hova és mit csináljon vele. Milyen furcsák az emberek, mosolyodtam el és elfordítottam a fejem, az aluljáró felé, ahonnan emberek lépcsőztek ki a metrótól. Néztem a tömeget, de egy pillanat alatt a földbe gyökeredzett a lábam, megszűnt a világ. Nem hallottam tovább az ordibálást, az emberek csoszogását, az érkező mentő autót, az autóforgalom zaját. Nem volt semmi. Még a színek is eltűntek, csak egy őszes fej maradt színes, egy arcél, egy mosoly. Olyan érzésem volt, mintha egy óriási dobra rácsaptak volna. Ez a dob, a szívem volt. Még levegőt is alig kaptam. Elfelejtettem levegőt venni. Elhiszi ezt valaki? Megdermedtem. Egy ismerős, egy régi ismerős lépdelt felém. Látszik, hogy elmélyülten a gondolataival, vagy a gondjaival lépdel előre. Nem néz senkire, nem keres senkit, csak megy az utcán, az István kórház felé.

Amikor mellettem elmegy, ahogy utána fordultam, mintha ismét 14 éves lennek, és ő megfiatalodva lépdelt tovább. Lehunytam szemem és felidéztem magamban, az első igazi szerelmem történetét.

Hogy is volt?...

14 éves voltam. Igen, igen. Jönnek az emlékek, közben a fiatalságom mosolyát a számon érzem. A boldogság mosolyával mélyedek el a fiatalságom élményeiben.

14 éves voltam, amikor egy 21 éves pasi elcsábított. Nem volt igazi szerelem számomra, inkább a kedvesség, vagyis a kedveskedés tetszett és az, hogy annyira oda volt értem. Lehet, hogy a külső szemlélődőnek egy kicsit fiatal lányka voltam ahhoz, hogy fiúzzak, de senki se szóljon meg. Nem feküdtem össze-vissza le senkivel, csak ővele. Ő házas volt, csak nem talált boldogságot a házasságában. Én meg… most nem is értem, miért mentegetőzök? A fiatalság, a bohókás életérzés, és az élet hajszolása az, ami rávitt, hogy ő vele voltam. Apám halála után kezdődött el, és addig tartott, amíg az igazi szerelem, az életembe betoppant: Betoppant? Ez nem igaz nem toppant. Berobbant. Elmondom, hogy is történt.

Kati barátnőmmel, sok csínyben és még több jó dologban voltunk benne. Nem is tudom, a barátságunk honnan indult. Talán az óvodás kórtól. Sok titkom tudója volt akkor, és most is. Igazi jó barátnőként gondolok rá. Akkor Kati egy fiúval járt. Tudta, de nem helyeselte, hogy én egy házas emberrel járok, de nem szólt bele. A fiú felhívta magához Katit. Kati szemérmes volt és nem volt hajlandó egyedül felmenni a fiúhoz. A fiú váltig állította, hogy nem akar semmi buja dolgot tőle, csak a poszter gyűjteményét mutatná meg Katinak. Kati ragaszkodott hozzá, hogy én is menjek vele. Ezt a fiúnak is elmondta. A fiú nem esett kétségbe. Mindenbe beleegyezett, csak Kati felmenjen hozzájuk. Csütörtök délutánt tűztük ki. Kati az iskolában, egész nap, nem találta a helyét. Elfelejtett mindent. Látszott rajta, hogy izgul. Délután, amikor hazaérkeztünk, derült ki, amikor rákérdeztem, hogy ő még nem csókolózott, és, ha arra kerülne a sor, ő nem szeretne leégni a fiú előtt. Otthon a szobámban, próbáltam neki elmondani és körbeírni, hogy mit jelent csókolózni, és hogyan kell csinálni. A kezén, még ki is próbálta, mielőtt elindultunk a fiúhoz. Hosszasan fogat mosott nálunk, majd az arcát is megmosta indulás előtt. Nehezen, de elindultunk. Azért hozzánk mentünk haza az iskolából, mert tőlünk 3 házzal arrébb lakott a fiú. Különben is az anyja megkérdezte volna tőle, hogy miért van kihúzva a szeme, és miért rúzsozta ki a száját. 1983-at írtunk. Az akkori divat szerint, még egy kis pirosítóval is ki kellett volna kenni az arcát, és kék szemfestékkel a szemét, de úgy gondoltuk, ez mégis túlzás lenne. Elég a kicsit bordó rúzs és a szemceruzával kihúzott szem, amit persze én húztam ki neki. Mintha ma lenne. Emlékszem, hogy indultunk el. Katinak fogni kellett a kezét, hogy bátorságot merítsen magának. Három házzal arrébb felcsengettünk, de még a liftben is az ő kezét kellett fognom. Akkor eszembe jutott egy sláger, „Egy üzenet a liftből”. Hogy mikre emlékszem? Már rég nem jutott eszembe, az a nap, és a nap története sem.

A fiú nyitott ajtót. Mosollyal telt szájával tessékelt be, az akkor modernek számító otthonukba. Csőbútor és neonfény. A függönyök behúzva, hogy a neonvilágítás jobban érvényesüljön. Hellyel kínált minket. Az első kérdése az volt, „Nem kértek valamit inni?” Én egy Traubi szódát kértem, Kati csak egy pohár vizet. A fiú kirohant, és hozta az innivalókat tálcán. Ekkor csengettek.

- Csak a barátomat elhívtam – mentegetőzött a fiú, és már futott is az ajtót kinyitni.

Látszott, hogy a fiú is ideges. Amikor visszatért, égy jó vágású fiút tessékelt be a szobába.

• Bemutatnám barátomat, Istvánt, de mindenki, csak Pistizi őt. Arra gondoltam, hogy ne maradj egyedül, míg Katival beszélgetek. Pisti a legjobb barátom.

Ekkor elém állt a tüzes szemű Pisti és remegő kezemet megfogva bemutatkozott. Addig, csak a népmesében láttam a Csillagszemű juhásznál, hogy valakinek így égjen, és égessen a szeme. Akkor sem kaptam levegőt, és meg sem mertem szólalni. Mintha gőgicsélő kisbabaként, akkor születtem volna a világra. Le sem tudtam venni a szememet róla, az ő szeméről. Azután nagyot nyeltem, és valahogy kipasszíroztam magamból „Szia! Gabi vagyok!”

• Beszélgessetek csak! – szólt a fiú, majd a Kati felé nyújtotta kezét – Mi menjünk át, a másik szobába. Az én szobámba.

Az ajtó becsukódott, és én ott maradtam Pistivel. Nem mertem Pistire ránézni. Nem tudom mitől féltem, csak úgy gondoltam, ha még egyszer ránézek, nem tudom többször levenni róla a szemem. A rádióban a Neoton Famillia - Pago-pago száma ment, majd valami beszélgetős műsor. Pisti a magnóba tett egy kazettát, amit magával hozott, majd pár kapcsoló megnyomásával elindította a magnót. Jobbnál jobb külföldi és magyar számok jöttek egymás után, mintha műsoros kazetta lenne. Utólag derült ki, hogy egy diszkós barátja készítette neki, ezt a kazettát. Táncolni szerettem volna, de nem mertem megmondani Pistinek, hogy szerettem volna kicsit lassúzni. Mintha rám ragadt volna Kati idegessége. Pisti nem volt rámenős. Leült mellém a kanapéra és erős nyugalmat erőltetve magára, különböző témákat hozott fel. És beszélt, beszélt. Figyeltem őt, és csak őt. Mintha nem lenne más a világon. Nem érdekelt, hogy Kati vajon mit csinálhat a szomszéd szobában, hogy a Traubi szódából egy korty sem fogyott, pedig ki volt száradva a szám. Nem érdekelt más, mint Pisti szája, ahogy a szavakat fűzte, nagy iramban és átéléssel. Ahogy a Gabriella név kimondása közben az „L” betűnél, a nyelve, kicsit megvillant a fehér fogsora mögött. Szerettem volna megcsókolni azt a szájat. Szerettem volna abban a pillanatban a karjába vetni magam, hogy a szerelem rózsája nyíljon ki közöttünk. Csak az érti, hogy mi történt akkor abban a pillanatban, aki átélt hasonlót. Szerelmes lettem. Megláttam, és (ahogy, akkoriban mondták) beleestem. A házas 21 éves barátomnál, nem éreztem még a felét sem ennek. A szerelem elkapott, és vad hullámként belerángatott egy olyan állapotba, amikor már nem tudja, az ember mit tesz. Azon gondolkoztam akkor, hogy mindenemet neki adom, ajánlom, amim van. Melegem lett. Felkorbácsolta egész testem. Mintha rá vártam volna. Mintha az eddigi életem, semmivé porladt volna.

Észre sem vettem, hogy lejárt a kazetta. Hirtelen Pisti felállt. Én kész lettem volna mindenre, de csak a kazettát fordította meg, a magnóban. Szerettem volna, ha hozzám ér, hozzám simul, hogy fejét elvesztve csókolja nyakam, tarkóm, és beletúrva hajamba, megcsókol. Nagyokat nyeltem, és vártam a pillanatot, hogy megkaparintson magának.

Pisti, úriember volt. Azt hiszem egész életére ez volt jellemző. Velem, mindig úriemberként viselkedett és beszélt.

Kati kipirosodva és ruháját igazgatva kijött a fiúval együtt, a fiú szobájából. Zavart mosollyal kerülte a szemkontaktust velem. Még pár szót váltottunk, utána mennünk kellett haza. Pisti, egy papírt nyújtott át, amire egy telefonszám volt írva.

• Ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan keress meg – és mosolyával felvidította a napomat. Utána a következő napomat és a következő napomat.
• Lehet, hogy felhívlak – mondtam neki mosolyogva, és még aznap este, nem bírtam tovább tárcsáztam.

Hazafelé, Katit próbáltam faggatni. Nem érdekelt, hogy mit csináltak a fiúval, inkább szerettem volna, ha Kati visszakérdez és el tudtam volna dicsekedni, hogy mennyire szerelmes vagyok, abba a fiúba, akivel beszélgetve elröppent egy óra, de, ha Katinak nem kellett volna időre hazaérni, talán egy nap, egy hét, egy hónap, talán egy év is elröppent volna, azt sem vettem volna észre.

Hirtelen a szememet kinyitottam.

• Várjál Pisti! – szóltam utána.

Pisti nem hallotta. Apám mondása jutott eszembe: „Élj a mának!” Rohantam Pisti után.

• Várj meg Pisti!

Egy meggyújtásra váró cigarettával a szájában egy öngyújtóval a kezében fordult vissza felém. Próbált rájönni ki is vagyok. Amikor rádöbbent, a cigarettát meggyújtás nélkül kivette a szájából és két puszit adva üdvözölt. Az Ecseri út menti napozás helyett, vele süttettem magam, a Nagyvárad téren. Kissé megöregedett, de a csibészség és a jó humora megmaradt. Több mint egy órát beszéltünk, azt hiszem mindenről, aminek a kisfiam telefonja vetett véget.

• Szia, Anya! Mikor érsz ide?
• Még a Nagyvárad térnél vagyok, de sietek.

Beszélt volna még, hogy az utolsó tesi órája elmaradt, de akkor abban a pillanatban Pisti érdekelt. Ismét ugyanazt éreztem, mint tini koromban, hogy mindenem odaadnám neki. De mégsem maradtam sokáig. A kötelesség, az anyai gondoskodás, az ígéretem, hogy a fiam elé megyek, indulásra sarkalt.

• Kérlek, ne tűnj el megint 22 évre! – viccelődtem vele búcsúzáskor. Ő egy telefonszámot szeretett volna adni, ezért kutatott a zsebeiben, de se névjegyet, se papírt nem talált magánál.
• Tudod mit? Most te adj nekem egy telefonszámot – mosolygott, és hozzátette lehet, hogy felhívlak… Egész éjjel beszéltünk.