Számadás

Számadás                                                       Írta: Makai Attila

                                                                       2025-01-10

Vannak pillanatok egy ember életében, amikor számadást kell tartania. De, hát kinek számoljak el?

Mondjuk, mindig más volt az elvárások, magammal szemben. Kisgyerekként, amikor az autós kártyával játszottam, azt gondoltam, lesz egy Porshém (Az volt a legjobb lap a kártyában), vagy egy Ferrarim, azon kívül lesz egy nagy villám, persze feleség is kell… az is lesz. Gyerek? Minek, csak az Évike a húgom 5 éves barátnője akar mindig gyereket, és hozzta mindig hozzánk, az akkor "született" babáját és azt akarta, hogy babázzunk. Én persze megtettem, különben nem kaptam volna meg a csokiját. 

A következő emelet, a tízen éves jómagam. Itt azt gondoltam, hogy rendben lesz minden. Ha nagy leszek, lesz egy Zsigám, egy kéróm, és egy csajom. És kész. Ezzel bebetonoztam magam, az akkori emelt szintre. Persze a Zsiga, nem csak egy mezei szarkupac lesz. Az igazi sport Zsiga lesz. Amiről, lekapták a lökhárítókat és fényes felnit tettek alá. Ja és nagyot szóló magnó, dallamkürt, és nagy hanggal "muzsikáló" kipufogó… Ezek azért jó, hogy már messziről tudják a szomszédok, hogy hazaértem.

A húszas éveimre, nem emlékszem. Nem a másnaposságtól, csak valahogy a kocsi, megfelelőnek látszott, amit vettem. Egy igazi, még japán motoros Suzuki. Igaz nem ment, de figyeltek is a szomszédok, mikor anyámékhoz mentem haza, hisz a leszakadt kipufogót, nem lehetett megjavítani. Sokáig nem volt alkatrész, valamilyen gyűrű hiányzott, amit különféle szerelők, mással, és mással próbáltak helyettesíteni.

A harmincas éveim… Remek volt. Az elején, még mindig a szülőknél laktunk, de már teljesült az egyik gyerekkori álmom, és lett villám. Igaz, hogy semmi köze egy ingatlanhoz, hanem csak egy fiókban lapult, amit bármikor ki tudtam venni onnan.De végre azt már én vettem, a késsel és a kanállal együtt. A Suzuki, még mindig tündökölt a parkolóban. És végre lehetett hozzá, azt a bizonyos kipufogó gyűrűt venni. Feleség? Igen, az már volt. Ő édesítette meg az életemet, ja és a kakaómat minden reggel. Furcsa, de kisgyerekkoromban, nem gondoltam, hogy ilyen sokat kell dolgozni. Akkor még azt hittem, a kukásautó, aminek a hátulján lévő lépcsőjén láttam magam, csak elvisz a következő szemetesig. Ráadásul, sárga kabátban utazhatok, dacolva, minden tiltással, hátul, a kis lépcsőn állva. A gyerekek... Sokáig azt gondoltam, amit gyerekkoromban, hogy nem kellenek. De talán benőtt a fejem lágya és engedtem magamnak, hogy harmincas éveim végére, megérkezzenek az iker babáim. Igaz, valami dolga volt emiatt, egy nőgyógyász dokinak is, de mégiscsak én készítettem el őket. Büszke is voltam magamra. És persze, tudtam is a kötelességemet. A gyerekeknek is vettem villát. Jó igaz, kanalat is, de kés az még nem kellett nekik. Sokáig, büszkén mondogattam, a gyerekekkel kapcsolatban, hogy a licencet megvettem, a gyártás lezajlott… én már kész vagyok. Megtettem mindent, hogy elégedett legyen, velem a társadalom. 1 fiú, 1 lány. Az egyik az apáé, a másik az anyáé. Mondjuk ez így is volt, főleg a pelenka cserénél, az öltöztetésnél, és tulajdonképpen mindennél, kivéve a szoptatást. Azt nem vállaltam. Erre, pár évre rá, kaptunk, még egy ajándék babát. Ezt már egyedül is tudtam pelenkázni és öltöztetni. A szoptatást, itt sem vállaltam. Eleinte a szülőknél adogatóztunk, de megpályáztunk egy lakást, amit szerencsére, meg is nyertünk. Ekkor már a túlmunkák miatt, kicsit beköltöztem a kórházba, valami szívbajjal. Nem akartam sokáig bentlakó maradni, ráadásul, sok maszek munka várt még rám. A fő munkahelyemből, úgysem lehetett megélni.

Jöttek a negyvenes éveim. Csupa boldogság. Nem vágytam már Zsigára. És villa sem kellett. Kanállal ettem a nokedlit. A gyerekek egyre nagyobbak és ingerültebbek lettek. Még jó, hogy meg nem vertek. A gyermekkori vágyaimat, amit úgy elhatároztam, semmivé tette a sors. Vagyis, valamit sikerült teljesíteni, hisz karamboloztam a harmadik Suzukimmal, így por se lett belőle. Ki kellett dobni, ezért kellett vennem, egy negyedik Suzukit. Az eddigiekkel ellentétben ez sárga színű lett, 20 éves, és tele volt hibával. De nem baj. Megjavítottam. Ehhez a Suzukihoz sem voltak jók, a felvásárolt kipufogó gyűrűk. Ezért az egyik lomtalanításkor, könnyes búcsút vettem tőle. A villával kapcsolatos gondjaimat, vagyis gondtalanságomat, már úgy is említettem. Arról nem kell beszélni.

Vajon, mit hoz az ötvenes évek?

Egy-két hónap múlva töltöm az ötvenet, de nem is tudom, hogy hova lettek a harmincas és a negyvenes éveim. Az egyik munkahelyemnél kérdezték, hogy hány évet dolgoztam ott. Azt gondoltam, hogy öt, talán hat évet. A könyvelő megdöbbentett, mert ahogy kiszámolta, már tizenhét évet ott töltöttem. Tizenhét év? Hol van az a tizenhét év? Ja és hol van a 2024-es év? Mi ez a rohanás? És a Porshém, meg a villám? Az valahogy nem sikerült. És a gyermekkorom másik nagy vágya, a kukásautóval kapcsolatosan, már nem vonz annyira. Mintha kinőttem volna. De sárga Suzukival járhatok, amíg ki nem purcan.

Eddig sok mindent megtanultam, ellestem. de már a gyerekeim és a csajok, kinevetik, azt a sokat. Így a gyermeknevelésem, és a csajozásom, már negatív előjellel indul. Az internetes hálón, akár órák alatt is megnézhetik, akár megtanulhatják, azt a tudományt, amit összegyüjtöttem. A mesterséges intelligencia, már különb verset, sőt novellát ír, mint én. Jó, neki könnyebb dolga volt, mint nekem. Ő fel tud használni, millió és millió verset, esszét, novellát. Neki van ideje olvasni. Egy könyv a mesterséges inteligencia számára, ezred másodpercekig tart.

Megkérdeztek egy száz éves embert, hogy emlékszik e, hogy hova tűntek az évek? Ő, megnézte a zsebeit és csak annyit mondott, „Nálam, nincs!” Én, így majdnem ötven évesen is kikutatom a zsebeimet és meg tudom mondani:

„Nálam, nincs!”