Szavak...

A szavak fogságában élünk. A kimondott szavak. De egy szó elárulhat mindent? Egy elhibázott szó meg, elronthat? Egy szó…

Néha elcsendesülni kell. Sétálni kicsit, a magamba néző szemet, kinyitni. Az elmúlást figyelni. Az elmúlást a percek múlását. Mert mi felé, merre felé tartunk? Meglátjuk a szépséget? Az elénk tárulkozó lehetőségeket? Csak figyelni. A fotózás ilyen kincs. Elindulni egy úton, meglátni azt, amit csak te látsz, talán senki más. És ezt lefotózni, megörökíteni. Néha tervezni sem kell. Néha csak a szemet ki kell nyitni, a szájat meg becsukni.

Sokszor észreveszem, milyen sokat beszélek. A munkakörömből adódik. Otthon csak a csendet szeretném. A kis odúmba bezárkózni, a kis kalitkámnak ajtaját becsukni és elpihentetni az elmémet. Sok mindenen jár a fejem útközben, amikor vezetek. Sok minden, hogy otthon, még mennyi dolgom van. Így otthon nem a bezárkózás marad, az elcsendesülés, hanem a saját magam utáni rohangálás. Amikor már szeretnék elvonulni, akkor tör rá a családomra, hogy kellek nekik, így az elcsendesülésből, nem marad semmi. Ezt nem panaszként mondom. Szeretem a családomat. Ezt, ki kell mondani.  

Én sokszor, nem tudom, mit tegyek. Szeretném letudni a dühömet. Letudni az ordításomat. A világra, a világért. Hát, senki nem értheti? Mi a bánat? Egy anyának, csókot adni, mikor eljövök tőle, az bánat. Mert míg ő vezette utamat és simogatása megnyugtatott, addig jól ment, talán mindent. Ő hozta a döntéseket, amit ma már nekem kell megtennem. Milyen felelősség!!! A gyermekeimnek vezetni, a kezét. A szavak… amivel, előre indítanám életüket. A szavak… talán, nem kellenek a szavak? Pfuuu. Mit mondjak nekik? Az élet nagy dolgait mégsem fedhetném fel nekik. A vállukra nem rakhatom, a súlyt, ami az én szívemet nyomja. Mit tegyek? Miket mondhatnék nekik? Hogyan győzzem meg őket, hogy az élet gyönyörű? Szavakkal?