Tavaszi eső...

Sírásról, a tavaszi eső néma szitálása jut az eszembe. A kopogó. Néha, a sok kicsi kopogás közé, egy-egy nagyobb koppanás jelzi, hogy valahol már összegyűltek az apró esőszemek, és egyszerre érezték úgy, hogy a gravitációnak engedelmeskedve, leesnek az ágról. A korláton pihenő esőcseppek, ott gyülekeznek és figyelik a közelt és a távolt. Magukban hordozzák, a világot. A fény felerősíti, a méreteiben megbúvó szépséget. Az így lecsüngő esőcseppekben, egy fókuszált fordított világ, nyújtja az érzéseket. Nézek egy növekvő, lecsöppenés előtt álló esőcseppet. Elmerengek! Hogy lesz kicsiből, egyre nagyobb gomolyag, míg el nem éri, a lecsöppenési súlyát. A súlyát, amit már nem tud tartani és lecsöppen.

A fény az áldott fény, ami miatt láthatóvá válik, a pocsolyák nyújtotta, káprázatos hullámjáték. A hullámok játéka, amivel, az érkező esőcseppeket fogadják. Minden lehulló esőcsepp, a pocsolyába hullva, újabb hullámmal örvendezteti meg, a közönségét. Evvel biztosan, a megérkezését ünnepli. Azt a pillanatot, amikor egybeolvad, a többi esőcseppel és egyre növekvő pocsolyát, gerjesztenek.  
Az eső kopogásának hangja, olyan érzetet kelt, mintha több öregapó, a botjával indulna a világvégére. A kopogás monoton üteme, már zenei alapot idéz. Mintha, egy nagy zenekar játszana, amit sztereóban hallasz. Ha lehunyod a szemed, hallod minden előadó pontos helyét, és zenei tudását.

A kopogás titkos morzejelként kopogja le részünkre, hogy megérkezett, a tavasz...

Ablak mögül szemlélni, ezt a csodás játékot, kicsit árulásnak érezhető, mert csak látjuk, halljuk, de nem érezzük, a kicsi vízcseppek koppanását. Az se baj, ha ezek a vízcseppek, eleinte apró foltokat ejtenek a ruhán, majd a foltok nőnek és összeérnek. Ezek után, már csak az eső kitartásán múlik, hogy milyen mélyre hatol, a ruha rétegeken át. És ha már a bőrig ér, az eső okozta víz, ne aggódjunk: Mert…

… Ha bőrig áztál, akkor már nem lehetsz vizesebb…