Tegnap voltam fotózni...
Tegnap voltam fotózni… írta: Makai Attila
2014-03-06
A Dunakanyarban, Nagymaroson, a munkámat félbehagyva, lementem a Duna partjára és próbáltam, jól érezni magam. A kocsit hátrahagyva, elindultam a macskaköves utcán. Próbáltam rácsodálkozni, a sosem észrevett, titkos szépségre. A mindennapi rutintól elszakadva próbáltam, az igazi szépséget élvezni. Nem siettem! Nem érdekelt, a mindennapi rohanó tempóm. Most lassan, nyugodtan sétáltam. A Duna part felé vettem, az irányt. A Dísz tértől, nem messze megláttam, három fát. Kicsit már vedlett, a törzsén lévő kéreg. A három fa társaságában, két pad volt található, ami most, üresen árválkodott. A padok elhelyezése, oly hívogatóan lett beállítva, hogy kedvem lett, kicsit rajta ülve, mullatni, az időt. Lefotóztam a fákat és a padokat, ami oly kölcsönhatásban volt egymással, mint a mágnes és a vas…
Leültem. Kezeimet a háttámlára helyeztem, a nyújtózás örömének csodáját átélve, nagy levegőt vettem és elkezdtem nézni a három fát. Akik mosolyogva néztek vissza a lombnélküli ágaik közül. Halvány szellő megmozgatta az ágakat, firtatva az erejének lehetőségét, de a három csodás fa, nem ijedt meg. Mosolygott tovább rám. Rám, aki ott ül a társaságukban és gondolatait csendesíti, valamint gondjaitól próbál meztelenné válni. Ekkor volt olyan érzésem, amit régóta nem éreztem. Egy olyan érzés, ami megalkuvóvá tett. A szabadság érzése. Mintha szabadságon lennék. Mintha a munka fogaskerekei nélkülem csikorognának tovább. Mintha a boldogság puttonyát, amit eddig csak cipeltem, most letéve a földre, apró résen át, bekukucskálhatnék, hogy milyen lehet belül… (Hasonlót már éreztem nem régen, de ez most nem publikus…) … Ott ülni a padon. Egy padon a fák mosolyával övezve. Nézelődök. Megakad a szemem a Duna megcsillanó felszínén. A Duna oly hivalkodóan hívta fel magára figyelmemet, mintha csábítani szeretett volna. Mintha a melltartója pántjának játékával szeretne elvenni az eszemet. Olyan fény – árnyék játékot játszott a víz tükre, hogy megcsaltam a fáimat és megcsaltam a padot. Gondjaimat hátrahagyva, új kedvesem felé lépdeltem. Ahogy közeledtem megláttam, hogy ezerszín ruháját, mutogatta nekem, de mégis a fényképezőgép keresőjében, lecsupaszított valójában láthattam. Elém állt és ugyanolyan szellővel, mint előbb a fáknál, rám lehelt, majd kéjesen sóhajtott. Engem, már az első pillanatban elcsábított. Miért kell ezt fokozni? Miért kellett, minden báját elém teríteni, és a szemeimbe, azt a sok szépséget begyömöszölni? Csodás látvány…de nézném sokáig!… A fotók készülnek.
Szabadságon vagyok, még a levegő is más ízű, az épületek is mások, még a színek is mások.
Most mulatozó gyermekeket láttam meg. Most meglátok, nyíló virágot. Most megláttam, az apró kavicsokkal és kagylóval telehintett dunai partot. Most mosolyom üldözi a boldogság kocsiját… Tovább is folytattam volna a gondolatmenetet, de ekkor megszólalt a telefon… szétszakítva, minden álmot, minden vágyat. A színek elvesztek, csak fekete és fehér és szürke árnyalatai tódulnak elő. Ekkor a második csengés felkeltette alvó gondjaimat és a pad mellől, ahol hagytam, rohanva, ordítva száguldottak felém, mint prédát meglátó farkas. Ordítottak és a vállaimra ugrottak… Ekkor a harmadik csengés, végett vetett, a szabadságnak és felvettem a telefont…
Telefon, ami visszavetett a valóba lelombozott. Lassan visszasétáltam, a kocsimhoz és a motorját beindítva itt hagytam kedvesemet. A Dunát. Köszönés nélkül. Az emlékeket fotóba ágyazva vittem magammal az úton. A munka folytatása, vagyis újra beindítása nehezen vált valóra, de a fogaskerekek nem pihenhetnek. Tovább kell járni…