Telefonbeszélgetés

Telefonbeszélgetés                                                                            írta: Makai Attila

                                                                                                          2020-11-15

Egészen más minden szerelem, minden kórszakban? Mennyire másképpen élünk meg dolgokat az évek múlásával. Mintha, nem is ugyanaz az ember lenne, aki érez, mint aki csak gondolja, hogy érez.

Beátánál cseng a telefon. A szombat délutáni szendergést szakítva széjjel. Kissé fáradtan nyúl a kisszekrényen csengő telefonért. Valahogy nem kíván senkivel sem beszélni, mégis a kíváncsiság arra készteti, hogy szemüvegét felvéve, a telefon kijelzőjét olvassa. A kijelzőn, egy név jelent meg. Anita. A kis fiatal barátnő, aki a férjével vívott harcában szokott segítséget kérni. Aki nem érti az élet szépségében rejlő erőt, és nem érti a hozzá vezető utat sem. A mindennapi boldogságról gondolni sem mer, ami csendben kézen fog, és elvezet a Mennyországba.

Beáta, Anitának olyan, mintha fogadott anyja lenne. Mindig akkor telefonál, vagy keresi fel, amikor a megerősítés lépcsőjén áll, és a félelmein próbál átlépni. Anita az ötvenes éveit tapossa, mégis sokszor a naivitása, egy tizenévesével vetekszik

• Szia! – kezdte a beszélgetést Beáta.
• Jaj de jó, hogy elérlek.
• Miért mi a gond?
• Á semmi, csak már régen beszéltünk. Gondoltam felhívlak. Zavarlak?
• Nem, csak lepihentem kissé.
• Felkeltettelek?
• Nem hagyjuk, már fent vagyok.
• Hogy vagy?

Ez a kérdés úgy hangzott, mint aki nem mer rögtön a lényegre térni. Mint aki kerülgeti a kérdés, vagy kérdések feltételét. Beátának már ismerősen hat ez a mellébeszélés, hisz Anita így szokta kezdeni, azután, a felesleges körök után, hirtelen a lényegre tér.

• Köszönöm jól. És ti?
• Képzeld, a rádióban hallgattam egy műsort, ami az időskori szerelemről szól. És ott azt ecsetelték, hogy létezik ilyen.
• Miért ne létezne?
• De nekem férjem van! – kelt ki magából kissé Anita. Mintha valami erkölcstelen dolog került volna a beszédtémába.
• Attól még lehetsz szerelmes.
• Most nem rólam van szó. A rádióban azt mondták különbség van a szerelmek között.

Beáta, kissé elmosolyodott, mintha egy kis csalafintaságra talált volna rá, amit előle dugdosni készülnének.

• Sokan kérdezik tőlem, hogy mi a különbség a fiatalkori szerelem és a hetvenpluszos szerelem között. Bevallom a szerelem ugyanaz, csak máshova kerülnek a lényegi dolgok. – mondta még mindig mosolygósan Beáta.
• Én el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, nem a férjemmel együtt lenni – szögezte le Anita.
• A szerelem, nem az együttlétről szól. Nem a szeretkezések, romantikába vesző extázisa hajtja, mint ahogy azt a lányregényekben olvasható. Ez teljesen más.
• És mond, hogy lehet mást szeretni, mint a férjed?
• A férjem, isten nyugosztalja, eltávozott. Úgy érzem, ettől még lehetek szerelmes.
• Jó de…
• Korábban, a temetés után, már beszéltünk erről. Nem fogok életem végéig egyedül maradni. Még tartogat nekem az élet szépségeket. Akkor is ezt hittem és most is ezt hiszem. Olyan rövid az élet, töltsük boldogan, minden megmaradt percét.
• Könnyű neked…
• Miért gondolod?
• Te mindig olyan szabad voltál.
• Talán te nem engeded, hogy szabad legyél!
• Nekem elveim vannak.
• Mi köze az elvekhez? A szerelem, egy elfojthatatlan érzés, amitől a pokolba, vagy a mennyországba kerülsz. Ami megüli a legvadabb csődört is.
• Most a szexről beszélsz?
• Nem a szerelem és a szex az két dolog. Mégis kézen fogva járnak.
• Szerinted… - itt elhallgatott – Hogy értetted, hogy máshova kerülnek a lényegi dolgok?
• Tizenéves koromban, a szex, a szeretkezés, többet nyomott a mérlegen. Most, már nem az a lényeg. Most már a feltöltődés, a teljes odaadás, a bensőségesebb érzés az igazi beteljesülés a mozgatórugó. Mintha egy üres könyvet írnál tele tartalommal.
• Miért van valakid? – kérdezte csodálkozva Anita. Ezt a kérdést, úgy tette fel, mintha azt kérdezné: „hogy vagy?”.
• Igen van.
• És nem érzed, hogy megcsalod a férjed emlékét?
• A férjem emlékét? Nagyon szerettem a férjemet, és tudom, ő is szeretett engem Úgy érzem, ő küldte nekem, ezt az új szerelmet.

A telefon végén, csend vette át a stafétát, utána csendben, halkan, visszafogottan kérdezett Anita.

• Te jársz valakivel? – mintha most esett volna le neki a tantusz.
• Igen. Már egy ideje… - folytatta volna, de Anita közbevágott.
• Se hisz a férjed most halt meg, majdnem másfél éve.
• Igen és?
• Hogy tudsz rajta így átlépni?
• Én nem léptem át. Még mindig szeretem a férjem.
• De akkor…
• A szerelem, az teljesen más. Azt érezni kell, nem érteni. Te voltál már szerelmes? – buggyant ki a kérdés Beátából. Egy ötvenes éveiben járó, nő felé feltéve ez a kérdés, biztosan nevetségesnek tűnik, mégis megalapozott.
• Nekem férjem van.
• Tudom, de én a szerelemről kérdeztelek.
• Ha férjem van, egyszer talán lehettem szerelmes nem?
• Ez nem kizáró ok.
• Igen voltam szerelmes. Így jó?
• Jó, csak azért kérdeztem, mert…
• A férjem most jött haza… le kell tennem. Szia, majd hívlak.

És megszakadt a vonal. Beáta, mosolyogva tette a kisszekrényre a telefont. Gondolatai kicsit összekuszálva hevertek szanaszéjjel. Azon töprengett, hogy barátnője, miért is hívta fel őt? Mi volt az igazi ok, ami arra késztette, hogy telefont ragadjon?