Utolsó út...

Amikor valakit, az utolsó útjára kísérünk. A sétáló tömegben, cikáznak a gondolatok. A halottról, a halálról, az elmúlásról, hogy a halott ki volt, ő miért született, élt, és miért kellett meghalni. Mi marad nekünk, ha a vég elkövetkezett. Mit hagyunk hátra? Miért élünk? Miért éltünk?

Cikáznak a gondolatok, közben, az éjszínbe öltözött emberek, lassan sétálnak, követik a keresztet, és a zászlót. A keresztet vivő ember, adja meg a tömeg ütemét. Csendben vonulunk. Nincs szóváltás, nincs ének...Csak, a gyász van...

Cikáznak a gondolatok… Itt volt, elment. Élt, meghalt. Közben hozzátartozói helyzete, élete és gyötrelme, futkos a fejemben. A gyermekként átélt, vele töltött, oly sok jókedvű nevetés. Felvillanó képek a múltból. A hangját is hallom, itt cseng a fülemben. Amikor ország- városoztunk, vagy mikor napoztunk együtt a szülőház udvarán, a fonott székekben... Amikor csokit vett, a nagy boltban... Amikor a hosszú haját, lavorban mosta, mert még nem volt bevezetve a víz. És én öblitettem le...5 éves, ha lehettem...

Cikáznak a gondolatok…

Mikor érünk már a sírhelyhez? Még pár lépcsőfok. Az öregek, lassan másszák meg a hegyet, a temető dombját, de a pap vár… Megvárja az utolsókat is… a tavaszi sugarak, megolvasztották a felszínt, így a lépcső mellett, a sár és agyag, is belépett a sorba, amivel harcolni kell… Megmásztuk a lépcsőket. Botladozva, a cipőre ragadt agyagon csúszkálva, a sírhelyhez érünk… a legfájdalmasabb részek most jönnek. Amikor a halottat, a sírba engedik.

Cikáznak a gondolatok… Nekem tényleg itt kell lennem? Tényleg? Kezemet, nem tudom, zsebre tegyem, mögém rakjam, vagy előttem engedjem kulcsolva? Nem tudok anyám szemébe nézni! A fájdalma nehogy átragadjon, vagy nehogy egy rosszul időzített mosollyal megsértsem. A többi gyászoló is kerüli a szemkontaktust. Napszemüveget a fejemről a szemem elé rakom...Egy könycsepp hagyja el szemem sarkát és megállíthatatlanul gördül le arcomon. A napszemüveg sem álta útját. A könycseppet nem törlöm le, mert akkor észrevennék, hogy sírok. Várom, hogy a felbukkant szellő felszárítsa érzelmi kinyilvánításomat. A pap néhány szóval méltat, néhány szóval vigasztal...A sírásók, gyorsan dolgoznak, majd a koszorúkat elrendezik...Egy utolsó főhajtás...

Lassan megnyugszanak a gondolatok… Lassan a temetésnek vége. Lassan a hegyről lecsúszkálnak az emberek. A kocsimnál egy spatulyával takarítom le a cipőre ragadt agyagot. Legelőszőr az idősebbek, utána anyám, apám cipője, pár vendégé… Még egy utolsó pillantás a temető dombra, egy búcsú tekintet… a kocsi melegsége kicsit bátorságot kölcsönöz… Elindultam haza…