Zúzmara...

Zúzmara                                                                                            írta:Makai Attila

                                                                                                          2017-03-22

Néha jó, hogy köztünk jársz. A régiek szerint” megcsípte a dér” kifejezés, nem kedves számodra. Hisz nem csípsz, vagy marsz meg semmit. Csak kifehéríted, a lucskos hó nélküli télszínbe barnuló tájat. Gyermekkoromban sokáig nem hittem el, hogy van tél, ami oly kegyetlen, hogy hóval nem ajándékozza meg a vágyakozókat. De talán ez a te győztes pillanataid egyike. Majd te szolgáltatsz vigaszt, és ha csak időlegesen is, de kifehéríted a tájat.

Felékíted a bebarnult ragaszkodó utolsó, őszből itt maradt falevelet is. Ezen falevélre, a saját emlékművedet tervezed, és saját kezűleg építed, melyet, már a tervezés és kivitelezés percei alatt is tudod, hogy le fogják rombolni. De te hajthatatlanul dolgozol tovább…

Kora hajnalban indultál útnak, a hideggel szövetkezve, és lépéről lépésre bensőből fakadó világítást csensz, a feketeségbe. Átszellemült képességed forrása, vajon honnan vette az ihletet, midőn múzsa csókkal illetted a homlokát?  

Sokan azt hiszik, te kivételezel egyes tárgyakkal, pedig csak az ellenséged kerülöd…

Az uradalmad a legnagyobb kincsed, életed főműve.

Mikor átnézed alkotásod, büszkeség foghat el.

Mikor a reggel beköszönve játszik, a meleg sugarakat a küszöbön álltatja, akkor válik a csoda kézzel foghatóvá. Hisz az egész éjjelen át, oly keservesen épített szobraid tündökölni kezdenek. Az ember ilyet csak egyszer vagy kétszer láthat, egy emberöltőn át. Olyankor megáll és ámulatában, még levegőt sem merészel venni, nehogy megszakadjon, nehogy eltörjön, a bűvös pillanat. A gyémántcsillogású rét, flörtöl a szemekkel és igézetként hat.

Bármennyire is csodás az élmény, ne akarjuk, hogy minden nap ilyen látvány fogadjon, mert elvész a csoda. A megszokottság piszkos érdektelenségbe zuhanna, amin átnéz az ember.

Ne akarjuk az egyediségét leutánozni, úgyis felesleges, hisz te a belső értéket megtartva tervezel, és a kis ujjaid végtelen ügyességével hajtod végre, a terveken szereplő díszítéseket.

De mint minden csoda, csak pár pillanatig, csak pár órán át tart, utána az elmúlás poklába vész. A szobraid, amik a semmiből lettek, a semmivé válnak. Sok ellened harcoló senki szeretné hatalmadat csökkenteni, vagy megtörni. A trónodra pályáznak. A trónodra, mely csak zúzmarából építhetted.

De a fő ellenség, akinek mást jelent a szép és az ilyen bálványokat, mint ledöntésre, mint megsemmisítésre kárhoztató alkata, a nap sugarait rabigába hajtva, elkezdi küldetését és felolvasztja a rét mélyen dekoltált fehérségét.

A fő ellenség, aki eltörli a földről a munkád gyümölcsét, mit könnyes szemmel vizslatsz, és alkotásaid is ugyanilyen könnyes szemekkel tekintenek vissza rád. Az alkotásodból előbukkanó megvert had. Ami sokszor napokig, gyengén vagy erősen, a te dicsőségedre hódít. A te értékeidet hordozza...  

Ne legyél csalódott, ha véget ér tündöklésed. Alkotásod szelleme, köztünk marad gondolatomban…

Tudom, te végül elbujdokolsz keresve az alkalmat, amikor visszatérhetsz, ismét ámulatot és szépséget kelteni, bennünk kevesekben, akik igazán meglátják a szépet, igazán felfedeznek téged a reggelen, míg világ, a világ…