A bánat hercege
A bánat hercege Írta: Makai Attila
2021-06-23
Álmomból kilépve, ahol oly sok csodát láttam,
Nem csillapodott bennem a vágy, amire vágytam.
Nem enyhült a fájdalom, amit érzek magamban,
Bánattal, egy padon ülök és sóvárgok a szabadban.
A bánat, nem is néz felém, mégis érzem közeledtét,
Együtt nézzük a Duna folyását és madarak reptét.
Ha bárki itt látna, talán barátnak hinne minket,
Pedig, csak a bánat hercege, az életembe betekintet.
Beszédre nyitnám a szám, de olcsó lenne minden szó,
Így csak némán ülök itt csendben, nekem ez való.
Pedig, kérdésem lenne, vajon, engem miért tanít?
És vajon miért vesz el annyit tőlem, miért szótlanít?
A szemem sarkából, a komor hercegre feltekintek,
Ő peckesen ül, és megvető arccal az életre rálegyintet.
Tudja, hogy engem az erős, fagyos markába szorít,
Ettől mindent körülöttem, ledermeszt, jéggel borít.
Eszembe jut közben, lám ezernyi gondolat, ábránd, eszme.
Eszembe jutott, majd gyorsan a semmibe szaladt, eszét vesztve.
El tőlünk, mert tudják, akit elkap, annak eltűnik a szelleme.
Mindent elrabol a sötét, a semmi teremtője, a bánat hercege.
Egy semmibe vesző padon, a csapásban elmerülve,
Itt ülök a bánat mellett, pedig futnom kéne, menekülve.
Én csak várok, hogy a bú jöjjön el, a bánat jó barátja,
Tudom, hogy egyek ők, mint a tél és az ő nagy kabátja.
Talán, a barátjával tovább menne a nagyúr, a herceg.
Talán, magamra hagy egy órára, vagy csak pár percet.
Vagy, az is elég lenne, ha a boldogság látogatóba jönne.
Karon fogna a jókedv, és a mámor nagyot köszönne.
A bánat hercege, talán sosem háborgatna többet engem,
Ha kedvesem mosolyát tudnám, tarisznyámba tennem.
Amit elvinnék élet utamra, már semmitől sem félve,
Talán a bánat hercege is, ezzel a ténnyel megbékélne.
És itt hagyna örökre, felém talán, vissza sem nézne.
Hitet, a vágy súgja a fülembe, ő igaz szerelmet kérne.
Amíg nem jön a kívánság, amit a vágy akar oly nagyon,
Addig is itt ülök, a bánat hercegével, kettesben a padon.