Keresés

Elérhetőség

A bot...

Egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy bot. Ez a bot magát egyedinek és kifogástalannak tartotta, ezért büszkesége, kissé pökhendivé is tette. Nagyon büszke volt arra, hogy ő a Nevesincs város polgármesterének a botja. Amikor reggel, a polgármesterrel kiléptek a kapun, minden más bot és gazdáik, irigykedve nézte őket. A bot, minden reggel, megmutogatta faragásait a világnak. Illegette magát, és forgatta, hogy mindenki jól lássa, ő egy egyedi bot.

A bot, nem is mint botként gondolt magára, hanem mint sétapálca és nagyokat koppantott, a macskaköves úton. Úgy tett mintha az egész út az övé lenne.

A pökhendiségéből adódóan, nem volt hajlandó szóba elegyedni más botokkal. Amikor megszólították, vagy csak köszöntek, ő felhúzta az orrát, és így folytatta útját tovább.

Már sok év eltelt, a polgármester szolgálatába, kissé megkopott a vége, és kimattult a lakk, amivel védték az ártalmaktól. A polgármester is megöregedett... de még mindig, minden reggel kilépett a kapun, és a hivatalba igyekeztek.

Egyszer, egy nap furcsa dolog történt.

- Ez a nap, olyan, mint a többi - gondolta magában a bot, és felkészült az útra. De tévedett.

A polgármester sokáig készülődött, és már a botját is majdnem otthon hagyta, úgy kapkodott reggel. Kilépve a kapun, nem álltak meg pihenni, mint megannyi reggelen, hanem rögtön indultak a hivatal felé. A portás bácsi, most is mint korábban meghajlással fogadta az érkezőket. A polgármester, mint reggelente szokása volt most nem állt meg beszélgetni kissé, hanem gyorsan köszönt, és elviharzott a porta mellett, de először nem az irodájába ment, hanem rögtön a díszterembe, ahol sokan vártak már rá.

- Mi történhetett -gondolkodott a bot - Mi ez a felhajtás?

A díszterembe lépve, tapsvihar fogadta az érkezőket. A polgármester, elfoglalta a helyét az asztalfőn és köszöntötte a megjelenteket. Pár szó után, a jegyző vette át a szót.

- Drága polgármester úr... az évfordulója alkalmából, kérem, fogadja el a hivatal munkatársaitól ezt a szerénységet, és kívánjuk, hogy leljen benne nagy örömöt...

Átadtak a polgármesternek, egy papírba öltöztetett hosszú valamit.

A bot találgatta, vajon mi lehet...

- Esetleg, egy hosszított tol? Vagy egy függönykarnis? – elmélkedett, de nem kellett sokat találgatni, mert a polgármester kibontotta a csomagolást, és a csomagolóanyagból, előhúzott egy sétapálcát. Egy igazi sétapálcát. Egy fiatal, fekete színű, ezüst markolatú, gyönyörűen fénylő sétapálcát. 

A polgármester szemében, könny jelent meg, ezen csodálat nézésekor. Meghatódottságtól, szólni sem tudott. 

Hamar vége lett az ünnepségnek, a polgármester, az új botjával lépett ki a díszterem ajtaján. A régi botját otthagyta, az asztalra akasztottan. A bot hiába integetett, már nem volt rá szüksége a polgármesternek. Ott marad az üres teremben… Sokáig várt egyedül a teremben, hátha munkaadója a polgármester visszaszalad érte. de nem jött. Csend volt. Még, a légy zümmögését is lehetett volna hallani. A nagy csendet, a portás bácsi csoszogós léptei szakították meg, aki a terembe belépve, rögtön a bot felé vette útját. Erős markába fogva, és elvitte magával a porta melletti kis szobájába. A bot azt gondolta magában, biztosan a polgármester küldetett érte, és majd itt kell bevárnia, a régi társ érkezését. De a hivatali idő végéig, nem jött érte senki. Az este, mikor már mindenki elment, a portás bácsi kezében fogva, elvitte az otthonába, a város szélén lévő egyszobás lakásába, ahol a felesége fogadta csodálkozva.

-         Honnan van ez a bot? – kérdezte férjét.

-         A polgármester úr adta ajándékba – hálálkodott a portás bácsi

-         Milyen szép ez a bot. Ez nem a polgármester úr régi botja?

A bot kissé sértetten gondolkozott azon, hogy eddig sétapálcaként nevezhette magát, most meg valakinek a régi, megunt botjaként. Elkeseredettségén az sem kisebbített, hogy az asszony megmosta, és kifényesítette, ezt a szép botot.

A bot számára, a reggelek voltak a legnehezebbek, amikor a portás bácsit kísérte a hivatalba. Hajnalban, még sötét volt, amikor kiléptek a ház kapuján. Nem sokan jártak ilyen korán, még az utcákon, így nem láthatta senki a bot faragásait. Vigasztalhatatlan volt. Még az sem élénkítette kedvét, hogy sokáig, mindenki róla beszélt. A portás bácsi büszke volt „új” botjára, sokszor törölgette és mindig maga mellé akasztotta a székre, hogy a hivatalban vendégként érkezők, és az ott dolgozók, már érkezéskor láthassák, hogy nem akárkinek a díszes botja van vendégségbe a portán. Így jól látta mindenki, és a bot is jól látott minden érkezőt.

A polgármester, aznap nem jött be a hivatalba, bármennyire is várta a bot. És másnap se. Harmadnap, hallott egy beszélgetést, hogy a polgármester nyugdíjba vonult, így már nem fog bejárni a hivatalba.

Minden este a portás bácsival hazatérni, nem volt a legjobb élmény számára, hisz próbált más botokkal beszélni, és próbálta elmagyarázni, hogy csak tévedés lehet, hogy nem a polgármester oldalát ékíti, de a többi botot nem érdekelte. Egy-két bot, még meg is kérdőjelezte hitelességét.

-         Ez tényleg szerinted a polgármester régi botja?

-         Áááá dehogy, az valahogy magasabb volt az a bot…

Ez és efféle beszélgetések zajlódtak le, a bot környezetében. Ettől a bot, még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek érezte magát.

Elkeseredett, de így is segítette a portás bácsi munkáját, és a sétáját. Sokszor a portás bácsi, ránehézkedett, vagy segítséget kért, hogy nehogy elessen. A bot segített. A bot elkezdte átgondolni az életét. Tulajdonképpen, ma is ugyanazt a feladatot teszi, mint a polgármester idejében.

Elkezdte belátni, hogy nem lemondtak róla, hanem fontosabb feladatra nevezték ki. A polgármester nyugdíjba vonult, de a hivatalnak szüksége volt egy ilyen erős bot segítségére. Mikor ezt megértette, már nem is remeget meg. Már nem is volt méltatlankodó, vagy türelmetlen. A portás bácsinak volt a jobb kezének a meghosszabbítása. Amikor megértette, hogy nem elhagyták, hanem kinevezték, akkortól, ismét jókedvűen sétált, az utakon. A régi büszkeségét a múltnak hátrahagyva, felvette a portás bácsi modorát. Egy kis alázatot tanulva, készségesen segített, és ha úgy hozta, előre köszönt.

Akkor volt az igazi elismerése, amikor már fél éve segítette a portás bácsi munkát, és a nyugdíjas polgármester megérkezet vizitbe. A polgármester egy másik bottal érkezett és megállt a portás bácsival beszélgetni. A portás bácsi örült a polgármester úrnak, és még egyszer megköszönte a segítő botot, amit tőle kapott.

-         Áááá a régi botom? Nagy szolgálatot tett nekem is, és sajnálom már, hogy elajándékoztam, mert ezek a mostani botok – mutatott a kezében lévő botra – semmire sem jók. Már többet kipróbáltam, de a régi botommal egyik sem tudta felvenni a versenyt.

-          Szeretné visszakapni? – mentegetőzve ajánlotta volna fel a botot, a portás bácsi, a jogos tulajdonosának.

-          Dehogy is kérem. Ez egy jó hivatali bot. Itt a helye a hivatalban… Itt jó szolgálatot tud tenni.

-          Igen nélkülözhetetlen – hagyta helyben mosolyogva a porta őrzője.

-          Akkor használja egészséggel – veregette meg vállát a polgármester

Azzal elköszönt, és ment tovább a dolgára, a nyugdíjas polgármester.

A bot elkezdett gondolkozni…

Régebben, csak egy faragott bot voltam…  

Utána sétapálca lettem… A polgármester sétapálcája…

Utána egy elhagyott bot lettem…

De most… előléptettek, hivatali segéd bottá… A nélkülözhetetlenné… Ez az igazi karrier

Jó sok éven keresztül segítette a munkát még a bot, mikor ő is elmehetett nyugdíjba. Még most is a hivatalban lakik. Egy vitrin őrzi, a polgármesteri hivatal dísztermében, mint az a tárgy, ami a „hivatal legsegítőbb eszköze”. Ezzel a címmel ajándékozták meg, a nyugdíjba vonulása napján…

Itt a mese vége…  


Készíts ingyenes honlapot Webnode