A csend...

A csend…                                                     Írta:Makai Attila

                                                                       2017-05-04

Első a csend…

A csend hangja…

Lehúzta köntösét a zaj

Az intrika a bizonyság az élet rabja

Dohogva, pöfékelve morog

Megpecsételi az élet ütemét

Le akarja győzni, addig mozog

Míg nem látja a csend tetemét

El akarja fedni a csend némaságát

De mégis jó az életünk lüktetéséből kikacsintani

A fárasztó menetelésből megállni

Meglelni a csendet és benne egy kicsit lazítani

Mindenki azt akarja

A gondolatait, önmagát, tudatos és tudatlan vágyait

A belső békét uralni és a csendben felfedezni

A lelkeknek kibontott szárnyait

Néha jó feltenni a kérdést

Mi az élet?

És ebből adódik egy másik

És biztosan élek?

Sokak szerint a csend a sötét

De világosba tetsző

Derengő bűvös borzongás

A csend simogató, de metsző

Vicsorogva uszítja a tétlenség

A fogai között, a bánat vert tanyát

Nem az apai szigort mutatja

Csak egy anyát

Aki a karosszékében ül

És bizalmat ad, a megtérőnek

Várja azt, akit a köpenyébe vonva

Vigaszt nyújt a kérőnek

Elmosódó álomkép

Egy ének, az élet borásza

Nem kell érte menni sehová

A csend maga a béke fohásza

Az imádságos könyv minden oldala

Ez a kezdet, és a vég! A végtelen…

Az álomtündér csengő dala

Sohasem marasztal, vagy kér, erre képtelen

Lánccal béklyóba fogva mégis szabadon

Mintha megmerevedne a vadon

Mintha csak, szavak nélküli igazságot szavalna

Mintha saját útján haladna

Talán nem is kell neki cél

Nála semmi sem egész, vagy fél

Neki mindenki egyenlő

Nem ismeri a szót: Rettentő…

Nem hajt, és nem követel

Van… létezik…

Tudom, hogy ezt hol lehet lelnem

Ez én vagyok… a lelkem…

A csend…