A dobókocka...
A dobókocka írta:Makai Attila
2019-02-06
Az asztal közepén, zöld posztón, egy dobókocka árválkodik. Ez a dobókocka, már nem a fiatal éveit taposva állt itt. Egy játékot szerető, idős bácsinak játszópajtásaként díszelgett ezen a helyen. A bácsi szerette mindenki tudomására hozni, hogy ez a dobókocka, egy idős vele. És néha még hozzá is tette, viccelődve, hogy „ugyanolyan nyúzott, mint én vagyok!”
Már egy hete állt, a zöldposztós asztal közepén. Akkor egy baráti társasággal játszott, vagyis játszottak vele. Jó volt itt lenni. Az asztal közepén, az ablak előtt, itt hosszan lehetett sütkérezni, a felkelő nap langyos, bíztató ölelésében.
A dobókocka szerette mindig mutatni magáról, hogy az öreg vicces mondatához képest, még mindig mennyire tökéletes. És még milyen jó játszótárs. Igaz az anyaga, már besárgult, és már nem igazi alabástrom színű, de még a fekete pöttyökkel, tudja mutatni, hogy ki a jobb.
Nagyon szerette a pöttyét. Hogy melyiket? Nem az összes pöttyét, csak azt az egyet, aki hősként egyedül, állt a kocka tetején.
Az egyes… egy ilyen hős… egyenletes sík felületet, csak egyszer megbontva, minden sarkától egyenlő távolságból, mutatta a középpontot. A kettő, még a három, pláne a hat, szóba sem jöhetett, amikor valaki tőle azt kérdezte, hogy melyik a kedvenc oldala.
Az egyes…
Az egyes oldal, az tökéletes. A kettes, a kocka két sarkánál, a szélére húzott pöttyeinél, már csak a hármas lehet csúfabb, hisz a két szélére széthúzott pötty közé pluszba tettek egy harmadikat. A becsületet nem értő, csalfa, a négy sarkát egyformán udvarlásával magába bolondító négyes sem volt különb. Az ötössel, még tanárral is ellátott bűnszervezet. Aki egyszerre akar mindent. De annyira buta, hogy azt hiszi magáról, hogy ő tökéletes. De azért tudja, hogy ő az ötös, mert középen álló pötty, ahogy körbenéz, minden sarkánál lát egy pöttyöt. A hatos? Akár lehetett volna kilences is a hatos, akkor sem lehetne olyan szép, mint az egyes.
Az egyes…
A legszebb…
Azért, hozzá kell tenni, hogy nem volt fiatal ez a dobókocka, kicsit kopott is volt. Ráadásul az egyik sarka, már ki is csorbult. Gondolom, az elmondottakból, ki lehetett találni, hogy melyik lehetett az?
Igen… a hatosnak az egyik sarka. Lehet, hogy azért nem szerette a hatost, mert ilyen deformáltságot mutatott magáról. És talán ezért volt az egyes a legfontosabb neki, mert akkor senki nem láthatja, hogy a hatosnál, ott van a csorbulás.
A zöld posztó már kopottas volt, ami az asztalt takarta, ahol a dobókocka állt. Még a kopottságát is szerette. De volt, még amit nagyon nem szeretett, a többi dobókockát. Vetélytársként gondolt rájuk, de az is lehet, hogy félt attól, hogy kinevetik őt.
Az öreg, akinek a lakásában lakott, nagyon szeretett vele játszani. Ő is szeretett az öreggel játszani. Ahogy együtt öregedtek meg, úgy csiszolódtak össze. Ismerték egymás bajait, vágyait, bolondozásait.
Ezen a reggelen, szokatlan dolog történt. Az öreghez vendégség érkezett, de nem a megszokott baráti kőr, hanem teljesen újak. Vagy mégsem? A felnőttek ismerősök voltak a kockának, de a kislány? Őt még nem látta. A felnőttek, az öreg lánya, és férje volt, de a kislány… olyan 5 éves körül lehetett. Az öreg kislánya két-három éve volt látogatóban utoljára az öregnél. Azt hallotta, hogy telefonon beszélnek, de személyesen régen látogattak ide. Amikor jöttek, egy babakocsis kislánnyal voltak itt. - Őt hol hagyták? – a válasz helyett a kislány első mondatából kiderült, hogy mégis meg van.
- Nagyapa, szia!
A kocka rájött, hogy az unoka megnőhetett, azon két-három év alatt, amíg nem voltak itt.
A kislány az üdvözlés, és a lakás körbejárása után, odaszaladt a zöld posztóval fedett asztalhoz, és nagy sietve, az egyest mutató dobókockát elgurította. A felnőttek beszélgettek, mikor a kocka hősiesen, hangtalanul és egyenletesen gurult végig a zöld posztón. Már félve tekintett a kocka, az asztal széle felé, félve a leeséstől, de végre lassulni kezdett, és az asztal széle előtt, pár centiméterrel megállt. A kocka, nagyon örült, hogy nem esett le. Örömében, az sem érdekelte, hogy a gyűlöletes hatos szám került felülre. A kocka által nem szeretett hatos. De a kislány táncolva mutatta ki örömét.
- Juhé, juhé… Látod, hogy hatos?
A kocka nem értette, hisz itt volt a csorbulás, amit mindenki láthatott. Minek örül? Milyen kislány ez? Neki jobban tetszik a csorbult hatos, mit a gyönyörű egyes? De mi szerethető van a hatosban?
- Hatos, hatos, nagyapa hatos, nézz oda! Hatost dobtam! – örvendezett a kislány
- Hatos… jaj, de régen volt a hatos. Ilyen nagyot, én már nem is tudok dobni. - mondta az öreg mosolyogva.
- Hát persze – súgta oda a dobókocka, - hisz te is az egyest szereted… a legszebb oldalamat. A gyönyörű egyes, az mutatja meg az életet, ez minden bűnre a feloldozás. A vágyak, az érzések viadala.
Nagyapa próbált dobni egy erőtlen, kicsit. Kevés gurulás után, a négyes került felülre, ezt mutatta a világ felé. Ennek a kislány még jobban örült. Hogy miért? Ez érthetetlen volt a kockának.
- Nagyapa, nyertem, nyertem. – ugrándozott örömében a kislány – mit kapok ezért?
De mit nyert ez a gyerek? Mit akar?
Az öreg is feltette a kérdést:
- Mit szeretnél?
- Add nekem ezt a dobókockát. Otthon is játszanék vele, és mindig nyernék.
A kocka rémülve nézi, ezt a beszélgetést. – Az öreg odaadja őt? Az egyik legjobb barátját? Az igazi hű társát? Akivel együtt öregedett meg? Aki annyira nyúzott, mint ő? Képes lenne odaadni, egy neveletlen gyereknek? Aki, csak a kemény betonra dobná, aki a rendetlenségében rálépne, esetleg valami játékba betenné? Összezsúfolva másik dobókockákkal? Odaadná őt egy kislánynak, aki azt sem tudja, hogy a legszebb szám az egyes? Hogy mer ilyet gondolni, ez az emberpalánta?
A dobókocka nagyot csalódott, hisz a nagyapa, annyit mondott:
- Kis unokám, persze. Ha szeretnéd, neked adom. De ezen kívül, van nekem még pár kockám, azok közül választhatsz.
- Nem. Nekem ez kell. Ez a kocka adta nekem a hatost. Ez… ez volt a hatos…
Nagyapa odaadta neki. A kislány, nem tudott betelni a látvánnyal. Gyönyörködve nézte. Oda fordította maga felé, a hatos számot. Megigézve, mintha semmi sem lenne fontosabb, úgy nézte. Nem érdekelte, hogy kopott, hogy az egyik sarka csorba, lelkendezve ünnepelte a kockát, aki hatost adott neki, amivel ő nyerhetett
- Anya, Anya, látod? Hatos…
Anya megsimogatta a kislány fejét…
- Igen hatos… - és beszélgetett tovább
A kislány, még mindig a középpontban szeretett volna maradni, ezért csak annyit mondott:
- Jó most elrakom a zsebembe, hogy a hatos látszódjon mindig.
Bedugta a zsebébe, a cukor, a rágó papír, és az üveggolyó mellé, és a felnőttek beszédével nem sokat törődve, ment tovább játszani.
A dobókockával, most mi lesz? Ebbe a sötét zsebbe fog lakni? A ragadós cukorka, a rágó szagú papír, és a legmulatságosabb dologgal, amit még, sosem látott, egy átlátszó golyóval?
- Na… menjen már arrébb – kényeskedett az üveggolyó. – nem látja, hogy én voltam itt először?
- Először? Én már rég a zsebbe voltam, amikor magácska idepottyant mellém – szólt közbe a cukor, a papírját gyűrögetve.
- Kacag a bolha – szólt a rágópapír. - A legöregebb én vagyok, a vezéretek…
- Vezérünk? Eléggé lapos személyiségként éli mellettem az életét.
- Nem gondolja kedves golyó nagysád, hogy átlátszóan viselkedik? – szólt rá a cukor – Én vagyok az ész, hisz bennem van a velő…
A kockának, már megfájdult a feje, ettől a nagy veszekedéstől. Nem akart igazán senkinek a pártján állni. De a hideg is kirázta, hogy ezekkel kell leélni egy életet. Egy hatalom éhes rágópapírral, egy felöltöztetett eszét fitogtató cukorral, és egy hisztis, átlátszó üveggolyóval, akinek, még egyenes oldala sincsen. Nagyon el volt keseredve. Az elkeseredettségét, és a vitát félbeszakította, a kislány keze, amivel benyúlt a zsebébe. Kitapogatta a zseb tartalmát, a rágópapírt, a cukrot, és az üveggolyót, de még nem fejezte be a leltárt. Keresett még valamit. Egy félreeső szegletben, meg is találta a dobókockát. Gyorsan kivette, és a dohányzóasztal közepén elkezdte gurigatni. Ez az asztal sokkal keményebb volt, mint a zöld posztóval bevont asztal, ráadásul, nagy fájdalmára, még az asztalon lévő tárgyaknak is nekiütközhetett. Bármennyire is gyors volt a kocka indulása, mindig más szám jött ki. A hatos, valahogy nem akart a dobókocka tetejére kerülni.
- Nagyapa, most dobjál te… nekem, nem akar hatos lenni.
Nagyapa, kezébe vette a dobókockát, gurított vele egyet, egy lassút. Amivel az egyes, gyönyörű egyes lépett, a szem elé. A kislány látta a nagyapa arcán, hogy mennyire szépnek tartja, ezt az egyes számot. Nem értette, hisz a hatos az többet ér, mégis nagyapának az egyes tetszik. Azt sem értette, hogy hogyan lehet beszélgetés közben, a dobókockával játszani. A kislány, mégis jól szórakozott. A hatos utáni vágya, egész délután tartott. Addig, amíg a szülők elkezdtek szedelőzködni, és búcsúzkodni.
- Papa, akkor mi megyünk is. – búcsúzott el az Anya
Nagypapa szeméből könny csordult le. Ezt a könnyet a kislány is látta. Meg szerette volna vigasztalni, az öreg nagypapát. Így, ahogy az ő elköszönésére került a sor, a nagyapa tenyerébe tette a dobókockát.
- Nagyapa, inkább itt hagyom neked ezt a dobókockát, hogy, ha legközelebb jövök, akkor, tudjak majd veled játszani. Jó? Mert ez a kedvenc dobókockám. – kivette a nagypapa tenyeréből a dobókockát, hogy nyomatékosan, megmutassa a csoda okozóját, és folytatta - Ez az, ami nekem hatost adott. Jó sokszor.
A kislány, még egy csókkal is jutalmazta a dobókockát, mielőtt a nagyapa tenyerébe, végleg visszatette a kedvelt játékot, a hat lappal ellátott, összesen huszonegy darab fekete pöttyel, és egy kis csorbulással rendelkező kockát. Nagyapa, visszarakta a zöld posztóval ellátott asztalra, kedvenc játékát. Persze az egyes számmal felfelé, mert ezt szereti legjobban a kocka.
Nagyapa a vendégek távozása után, még sokáig az ablakban állt és integetett. A kocka is boldogan integetett, és hálás volt, hogy kedvenc játszópajtásánál maradhatott…
Itt a mese vége.