A Duna partján (Zebegény)...

A Duna partján (Zebegény)                                                  írta: Makai Attila

                                                                                              2019-07-27

Itt ülök a Duna partján, nézelődve

Aki Zebegényt ölelgeti, nem képzelődve

Felhők alatt itt terpeszkedik,

Égi portyán, egy kissé a napot fedik.

Kis csónak, csak annyit mond, tente,

Apró örvény, mintha játszani lenne kedve.

Néha megcsillan a vízen, az ég mása,

Még élteti a valót, elhaló harang zúgása.

A szél próbálkozik, megítél,

A Duna egy mámor, itt él.

Barátsággal ballag, mindenki látja,

A bennem szóló csodálatnak, nincs korlátja.

Itteniek a Dunához ragaszkodnak,

Erős facsoportok, egymásba kapaszkodnak.

Aki itt él, létezik és látványosan ragaszkodik,

Mágia is kevés, sohasem panaszkodik.

Megcsillanó nap, erőtlen ívét húzza,

Csekély hab lehet a folyó édes, ékes blúza.

A lágyságot, néha néma harag, vagy vad indulat váltja fel,

Együtt lélegzik, ha kell, együtt hullámzik e földdel.

A partra csak köveket simogatni tér,

Egy hajótól vágtat és a szárazon, egyre beljebb ér.

Majd lassan csönd lesz, véget ér a vágta,

Nyugszik a felszín, lassan folyik tovább az édes mátka.

Itt minden érzelem kap helyet.

Tölthetsz itt időt, nyarat, telet.

Itt találsz létet és halált,

Ez itt az igaz, mit talán isten talált.

A hó nélküli tél zászlaját foltozza,

A part, a létezés nyugalmát büszkén hordozza.

Levelek nélkül ágak, köszönni látszik,

A gyöngéd látvány, elvész, csupán az elmémbe mászik.

Az élmény édes, hasonlít a mézre,

A lemenő nap megtörli lábát, arcunkba nézve

Utolsó mutatványát mutatja,

A felszínre írt érzelem, harmat rezdülését kutatja

Talán indulnom kellene az utam még hosszú,

Már nem éltet megtörtség, csalás, vagy galád bosszú.

Az élet, lehet, hogy bizonytalan, talányos,

De a Duna mindig így fogad, nélküled magányos.