A kendő...

A kendő                                                                    írta: Makai Attila

                                                                                  2020-01-02

Hallgat a mélyből feltörekvő kendő,

Reményt lát, egy délibáb után.

Hallgatva repül, elkerülve az erdőt,

Hintázva száll, a szellőben sután.

Eltévedt fényből visszatér a felhő,

Kemény a képzelet a múlt okán.

Egészen közel ér a bús, igaz, rettentő,

Karlánc leng, a kis, helyes bokán.

Gyáván lépdel, a megölelő kendő,

Szerény a tekintet, ez jut csupán.

Ölelve simul, mégis tudja mi a teendő,

Ha felkeres az éjjel, az este után.

Néha a csend is barát, a tekergő.

Néha elcsípi őt a régi magány.

Talán tényleg egy mosoly kelendő?

Mimózává vált az égi vagány.

Már hallgat a mély, elhagyta a kendő

Fényt lát, a merengő homlokán.

Tudta, hogy ez a nap is méltán eljő

Szélesre tárva repül a kormorán.

Megpihen egy nyakon, a szálló kendő.

Meglelte társát, egy nő nyakán

Emelkedik már, a visszahúzó lejtő

Nevetve táncol, egy balladán