A lelkünk mélyén...

A lelkünk mélyén                                                      Írta:Makai Attila       

                                                                                  2013-08-30

A lelkünk mélyén, van egy űr, amit, betölteni képtelen,

Egy űr, mi oly fénytelen, csak akkor látod tisztán,

Ha oly ritkán, elcsendesíted zaklatott lelkedet.

Tudom, nem lehet, mindig eszmékért élni,

Néha kell remélni, hogy megtalálod, azt a tiszta fényt,

Mi új, más lényt teremt, változtat belőled,

És hallani, csodát felőled, hogy értelmet nyertél,

Ez nem rejtély, varázslat,

Millió alázat, mely csokorba szedve, megtalál,

Megment, ha kopog a halál, elrejt előle,

Megváltás felőle, hogy utadat homályba rejti

Nem fejtheti meg senki, mit hoz a jövő eléd,

Nem cseléd, hogy kiszolgáljon,

És nem úr, hogy azzá váljon, ki parancsot osztogat,

És időt fosztogat, mert ígérettel teli szavai,

Részegség tanai, és a csalódás, arcon csapás,

Hogy ébredj, nem más, te kellesz, hogy eszmélj,

Nem óriási a rejtély, hogy mire van szükséged.

Egy varázslat és véged! A szerelem,

Egy mély verem! De ezt már, többször írták mások,

És elmondható, hogy már sok, mert az űrt, ez tölti teli,

És békebeli érzésekkel, ruház fel,

És bizonyságot lel, hogy a fény benned lakozik!

A szerelemre tartozik, mert ő választott ki, a gyönyör írójának,

És nem a bírójának, hogy benned éljen,

És ne féljen betölteni, a díszes trónusára ülve,

És megfésülve, azt az égbeli csodát, amit érzel,

Ész nem férsz el, bőrödben, mely szűkössé vált,

És ordítva kiált, „Megtaláltam, az életem értelmét!”

Azt a kelmét, ami beboríthatja, lelkem hiányának termét.

Az űrből, így forma lett, és a formából béke lett!