Álarcok...

Álarcok…                                                                  írta:Makai Attila

                                                                                  2019-01-24

Kötelező reggelim, ebédem,

Az eső nem boldogít.

Úgy érzem, el vagyok telve,

El vagyok telve a torkomig.

Hazug arcok, mosolya kerget,

Mintha álarcban lenne.

De ebben az álarcban, mindenki jövője,

A mi jövőnk van benne.

A sötétség erős, árva fénye,

Gyűlölet van az álarcba zárva,

A maszkot, csak egyedül viselik,

Ezért érzem, hogy az ember árva.

Kívül díszes az álarc, szánalmas belül,

Magányos az élet, magányában éled.

Elfelejti a vigaszt, a szánalmat,

Mindegy, hogy milyen mosoly mögé réved.

Semmi sem mutatja rólam, hogy boldog vagyok.

Azt mondják mások, búskomor lettem.

Kényszeres megfelelés, és félelem vezérli,

Magányban telt világom, és pár tettem.

Sok álarc, szánalmasnak tart,

Mert, mindenkinek jót akarok tenni,

Egyértelműnek veszi, aki kapja

Hogy ezt bután, „észre sem kell venni!”

Belefáradtam, hogy bárkinek adjak,

Mindenki menjen a saját világába.

Félve tekintek mégis a holnapra,

Nehogy összeomoljon, az álarc díszes királysága.