Az eső és a hűs szellő...
Az eső és a hűs szellő… írta:Makai Attila
2015-10-21
Levetette ősmagáról, a forróság lángját,
Apró lándzsákat küldött, a föld felé.
Felhő, még nem nyújtotta hűs árnyát,
Mégis, erővel verte a port, ami az utat szelé.
Az út pora, csomókba gömbölyödve,
Csodálkozott, hogy ő, mennyire gyenge.
Apró vízpárával, semmit sem törődve,
A szellővel fújatta magát, a szende.
Egy apró virág figyelt fel először,
A szemerkélő boldogság mozzanatára,
És feltekintett az égre, ahonnan előtör,
A cseppekbe összpontosuló nedves pára.
Az első cseppek nem ijesztgettek,
Hiába is legyintettek, oktondin rájuk,
Kik utólag, csak megbánást tettek,
Fél óra múltán, víztől tocsogott ruhájuk.
A kezdeti apró cseppek, egyre csak nőttek
Erősebben mutatták az erőt, a saját ütemet,
Bizonytalanná vált az idő, min eddig főttek,
Észrevették, hogy az induló eső, forrót temet.
A virág csak mosolygott, mikor átfolyt rajta,
Az eső ihletése, a cseppben létesült izgalom.
Ő már tudta, hogy ez az eső, nem az a fajta,
Ami elillan, vagy tombol, tőle várható az irgalom.
A szemek egyre csak gyűltek, halmozva csoportosultak,
Az út porában létesített, gyorsított gyűlésen.
Apró hűsölést, diszkréten ígértek egy komótos úrnak,
Ki öszvérét noszogatva gubbaszt, az ülésen.
Az öszvér már érzi, az eső, vállalt hűs szavát,
Mely előbb nyomaszt, majd kitárul a szabadba.
Láthatatlan kézzel formálja, lágyítva hős dalát,
A hideg fuvallat beül, bemászik a templomba, a padba.
Már-már látni vélik, hogy a bibliát a kezében fogja,
Görnyedve áll és meghajtja fejét, az isten előtt.
Erősen egy rózsafüzér, olvasót karjára fonja,
Meglebbenti, még a hálót is, melyet a pók belőtt.
Majd hirtelen, a bejárati ajtóra, az esőcseppeket vereti.
Küszöbön a dalát kíséri, és kontrázza nyikorgással,
De, oly dallamosan muzsikál, ahogy csak ő szereti,
Ilyenkor, apró kéjt érez, mit nem tud megosztani mással.
Kilép az esőbe, elindul és beeszi magát, a fa odvába,
Bejárja vándorútját, hőséget a világból elkergeti,
Hősként illegeti magát, a sok öreg csak a fejét csóválja,
A feltörő áldásokat, mégis mind-mind elnyeli.
Pedig az esőre hullana, az tisztelet és áldás.
Hisz, a cseppjei által jött létre, a hűsítő szellő.
Ő miatta van, a hőségtől könyörület és megváltás.
Elmondhatni még, az itató cseppjeihez is kell, ő.
A bitorlás szavaira, ügyet se véve, verte a port,
Öszvér hátát, és a gazdával sem tett kivételt,
Az asztalon kint hagyott pohárban, az édes bort,
Is ízesíti, a mosolyával minden helyet kibélelt.
Sok hömpölygés után, az eső ereje olvadni merészel,
Mégis a frissítő szellő, buján mutogatja bájait.
Hogy miért tesz ilyet az eső? – a fuvallat, nem éri ésszel,
Hisz kutathatná, akár évekig a forróság tájait.
A zivatarnak vége szakad, kisírta magát a gondos árva,
És kíséretével, tovább, az enyhülésbe vetett hitét kutatja.
A hőségből, csak ocsúdni lehetett, nem lett végleg zárva,
Hisz mindennek van vége, a leesett utolsó csepp is mutatja.
Az balgatag szellő, nem akarta elfogadni, a móka végét,
Pedig, az eső kezdetén is lehetett, ebben, tisztában,
Eddig hősként mutatkozott, most bújik a hőség lévén,
Már megtalálható rejtőzve, kútban, pincében, kriptában.