Az ölelés

Az ölelés                                                                   Írta: Makai Attila

                                                                                   2025-04-20

Egymás karjába fonva, a két kezét fogva,

Az érzelmek cseppjeit lopva, magához fogja.

Amikor az egyik lábadról a másikra lépsz,

És lehunyt szemmell szorítod, és mondod: Kész!

Másra, már nincs is az életben szükséged,

Csak szorítani őt és ő magához szorít téged.

A szeretet rétegei, ilyenkor egymásba érnek,

Akik ezt nem érzik, örülnek, ha maguknak élnek.

Ők talán sosem érezték, hogy a határok elvesznek.

Törékeny egoval maguknak, saját ölelést szerveznek.

De miért is szorítod oly sokáig, magadhoz ölelve?

Talán, rád tör a rettegés, és a Jóistent kérlelve,

Hogy sose érjen végett, és ne legyen szorongás.

És mikor újra öleled, legyen ismét borzongás,

A méretlen időben, hol nem léteznek szavak,

Csak ott maradsz a karjai közt, szorítod te magad.

És amit megélsz, csak zuhanás, zuhanás a messzibe.

Vágyakozva, és sosem telítődve jársz az ő kedvibe.

Miközben beismered magadnak, az illatát érezve,

Csak erre vágytál egész életedben, és ki vagy éhezve,

A lábat gyengítő tünékeny erő, minden darabjára.

Hogy a karjai között töltődj, ahol nincs idő hiába.

Ahol bátor énbe öltözöl, a múlt már nem számít régen,

A karjai között eltűnt minden rossz, a messzeségben.