Az utolsó őszi levél...
Az utolsó őszi levél… írta: Makai Attila
2016-12-08
Utolsó őszi levél, már csak az ágat húzza,
Zimankóval teli idő, a kóbor ebeket nyúzza.
Mit remél az elárvult túlélő, a jövőtől sután,
Hisz egyedül nézi, a többi lent fekvőt csupán.
Vizslatja, hogy az élet még bennük cselleng?
Vagy, hogyan mondjon a pusztulatnak ellent?
Egyedül lélegzik, létezni kíván, a saját ágát fogja,
Azon érvel, hogy nem fogoly, csak nincs más gondja.
Csak arra született, hogy mindent lásson még?
Hisz még süt a nap, és kékre színezett az ég.
Hite a magas létben, a kiharcolt megértésben,
Nem mondhat kudarcot, kiutat látni egy ág résben.
Nem kell, csak keseregni, még, ha egyedül is élünk,
Az igaznak meg kell adni azt, amitől annyira félünk,
Meg kell szorítani, meg kell érinteni a kis testét,
Hisz egyedül már csak rajta nem fog az őszi festék.
Ő még kitart, ő még létezni akar, mindegy meddig,
Az utolsó őszi levelet, csodálni kell őt semeddig?
Meg kell adni neki a kitárulkozás örömét, a csodát,
A bizalomra ráeszmélt vagyont, vagyis annak nyomát.
Megbilincselni, vagy leverésére, galád cselt kieszelni,
Megérinteni az ereit, és ha kell az ágat kettészelni.
Erős doronggal hadonászva, ordítva félelembe zárni,
Erős a hite is a levélnek, ennyi borzalomnak ellenállni.
Kihasznált a nyár, és megszaggatta a ruhát az ősz,
Védelmezni óhajtott, mégis elbujdosott a csősz,
A gyanú mérge munkálkodik, ha meg se rezzen,
Egy pillanat is elég, hogy egy érzés megsebezzen.
Egy perc kitartás, fogódzás, csak óhaj csupán,
Úgy érzi az utolsó, mintha csapták volna kupán.
Belenyugodott sorsába, hisz társai közt a helye,
Elengedte az ágat, és hullott a tengerbe bele.
Amíg hullott a társaira, hol álmodták álmaikat
A gyűlölködőket nézte, hogy harsogják átkaikat,
A bitangok… Tőlük vette el, a vandalizmus tényét,
Az utolsó levél, mert magától temette el lényét.
Az utolsó őszi levél, már nem az ágat húzza
Zimankóval teli idő, már nem őt nyúzza
Semmit remél a megtört levél, a jövőtől sután
Hisz közöttük fekve pihen, a földön csupán...