Barátok hiánya...
Barátok hiánya írta: Makai Attila
2013-07-11
A csatákat a lelkemben vívom, senkit sem bántva!
Úgy érzem magam, mint disznóhús rántva,
A süléskor bennem éled és oszlik szét, az energia,
Nem bánt engem semmi, csak az ember fia.
Néha megkérdezem pimaszul magamtól,
Hogyan sodródtam ily távol, a megálmodott sorsomtól.
A megálmodott jót, mint mesevilág, sosem érhetem,
A csalfa kanyart, mi letérített az útról, sohasem érthetem.
Az utam, az én utam már nincs, szertefoszlott!
A sorsom és az élet nem várt, végleg megfosztott,
Vissza már nincs út, csak az cél felé mehetek,
Bilincselve a kezem, semmit sem tehetek.
Nem tudom boldogság fog el, vagy csak sodródom,
Van ház, hol lakom, de nincsen igazi otthonom,
Nem is tudom, mit tegyek, hogy otthonná váljon,
Az én hibám, hogy így alakult. Csak kérem, ne fájjon,
A rádöbbenés, mit én sohasem láttam.
Vagy nagy ostorral verjem, csupaszított hátam?
Mit tegyek, hogy megérdemeljem kívánt életem,
Hogy bánatos sorsom eldobjam, mondjam, hogy kérlelem.
Csak élni szeretnék, ordítanám a világnak!
Jó ember szeretnék lenni, ellentéte a Gulágnak.
Lennék én boldog, életnek a becses java,
Mi hiányzik a legjobban, a barátok biztató szava!
A barátok, már rég, elmorzsolódtak.
Sokan, sok irányba sodródtak
Azóta, a házak is furcsán néznek rám,
A bor is hamis, a vendéglő asztalán.
Egy asztal, üres, székekkel van körítve,
Csak az enyémet foglalom, előttem terítve.
A leves már kihűlt, értékét veszti,
A torkomat mardossa, csöpp, kicsi hiszti.
Drága barátok, nem ihatunk mi együtt áldomást?
Együtt egymás kezét fogva, Én, nem akarok, semmi mást,
Együtt dobbanna szívünk, lépnénk az úton, a rengetegben
Még a nap is mosolyogna, a fehér, habos fellegekben.
Álomnak legyen vége, mint a leves melegének,
Talán még találkozunk, hogyha leszünk vének.
Addig, az emlékek vizsgálatára lesz okom,
A barátok ölelésének hiányát, lassan megszokom.