Beszélgetés magammal...

Beszélgetés magammal…                                                     írta:Makai Attila

                                                                                              2018-11-10

Oly kevés az idő, oly kevés fogás van rajta

Mindegy hol születtél, kórház, vagy pajta

Most már mindegy, hisz a világra jöttél

Most már mindegy, hogy gyermekként megszöktél

Hogy bújtál anyád szoknyája mögé, ha féltél

Ordítottál, sírtál, toporzékoltál, ha reméltél

Hogy bújtál szüleid elől, mikor a baj ütött tanyát

Most már csak nevetsz, amikor megláttad a banyát

Az öregasszonyt, akinek sipítozó hangja volt

Most már mindegy, hogy került az ünneplőre étel folt

Már nem fontos, hogy tanulás helyett, mit tettél

És azt sem tudod, hogy akkoriban mit ettél

Már elmúlt, csak az emlékek tartják nálad a képet

A rossz, mit jó barát marad, kevésbé láttatja a szépet

Csak pár benyomás lehet a boldogság szülötte

Elmúlt ifjúság, sok megbánás van mögötte

Mert milyen jó lett volna, ha ez, meg az történhetett volna

Csak még egyszer az anyád mosolyogva a hintán tolna

Az lenne a mindennek a megbocsájtása

A megannyi síron nőt szépséges virága

Ha még életedben tudnál, a megbocsájtásban remélni

Ha a világ nagy dolgaitól, csak jót tudnál te élni

És nem félelemben a sötét fellegek közt járni

Ha jön a pillanat, akkor igazán megpróbálni

A jó felé kanyarítani az életed, a saját életed menetét

Mintha ez lenne, a bankban lerakott érték letét.

Emlékszem, gyermekként tavasszal, olyan jóízűen nevettél

Emlékszem, szakadatlanul szereted azt, amit szerettél

Megkerested, és meglelted a mindenség kulcsát

Bárhogy is mondtak rád megannyi furcsát

Bíztál emberekben. Ez a bizalom, már régen a vonatra felszállt

Mit könnyű szellő a gyermekkorban kötött barátság elszállt

A jóízű nevetés, már csak a lelkedben él tovább

Látom benned a többiek felé megvetés honát

Olyan nagy a csend és benned szorul az ordítás

Nyugodt világ? Hamisság! Egy nagy hazugság elfordítás

Te, te tükörből felém néző, bamba bárgyú személy

Léted göröngyös, és nincs benne szenvedély

Már sajnállak téged, pedig a sajnálat, csak a bolondnak jár

Hisz, most is itt a tükörben nézel, hogy mennyi a kár

Itt sopánkodsz, ahelyett, hogy elveszettségből megkerülnél

A magad boldogságába, mint gyermekként, belemerülnél.