Búcsú egy igazi baráttól...

Búcsú egy igazi baráttól…                                        írta:Makai Attila

                                                                                  2018-09-09

Olyan furcsa minden, mi nem kezelhető,

Vár rám, a feledés homálya?

De nem akarom elveszteni, ami feledhető,

Így járok, az emlékek nyomába.

Miért olyan nehéz, a fényképére nézni?

Miért olyan szívszorító?

Hogy olyan sokan eljöttek rá emlékezni,

Úgy bátorít, megindító.

Bánom, hogy nem mondtam oly sokat,

Hogy nem léphetem vágyad,

Olyan rossz volt látni és felfogni ma,

Ez, az utolsó vetett ágyad.

Fojtogat a sírás, néha fojtogat erősen,

Mégsem tudok sírni!

Bőgtem eleget, ebben a pár napban,

Le sem lehet írni…

A mai napra készülve, mintha,

El sem mentél volna,

Ott voltál velünk végig, míg öltöztünk,

Mint akinek, nincsen semmi dolga.

Az időpont, a készülődés, a rohanás,

A sok barát látványa,

Mintha születésnap lenne, gyülekeztek

Az összes száj tán tátva.

De mikor érkeztünk, egy díszes palota helyett

Várt ránk egy virág koszorú,

Rádöbbentem, hogy te elmentél,

Azért lett mindenki szomorú.

Láttam, valaki, csak kényszerűségből

Látogatott oda.

Láttam megrendülni, erős embereket,

A szív, az otthona.

Igaz, hátul álltam, úgy éreztem,

Egy barátnak, itt a helye.

De, egy láthatatlan kéz intett oda,

„Had lássalak, gyere!”

A lábam, nem vitt, nem mozdult,

Erősen gyökeret vert.  

Úgy álltam ott, mint akit leforráztak,

Mint akit, az élet megvert.

Elbúcsúzni tőled? Elengedni?

Talán sohasem tudok.

Tudom, olyan vagyok most,

Mint, egy bamba tulok.

De kérlek, értsd meg, nem túlzok,

Barátként is, a testvérem voltál!

Bármi gondolatod is megértettem,

Bár talán, nem is szóltál.

Néha nem kellettek szavak, hogy megértsem,

Egy mosoly is elég volt.

Sem kérés, sem pénz nem állt közénk,

Barátságunkon nem lehetet folt.

„Gyere már közelebb, had lássalak szegény!”

- intett megint oda, a kéz.

Én, párom kezét erősen markoltam,

És nem érdekelt, ki is néz.

Egy száll virággal léptem oda, a ravatal elé,

Képeden, fekete szalag.

Talán, álmot láttam… mosolygósan téged,

Úgy láttam, mint, aki elballag.

Addig tartottam magam, ezt várják,

Hisz, erősnek kell lennem,

Bármit is építettem eddig,

Összeomlott bennem.

Nagy erős Férfi létemre,

A zokogás elfogott.

Még szerencse, hogy a párom ott volt,

Estemből megfogott.

Visszaálltam a helyemre,

Szakadtak a könnyeim.

Mindent, ami volt, megbántam,

Mégsem voltak vétkeim.

„Ne sírj már Te! Inkább élj!”

- hallottam szavad.

Bár, búcsút intettél felém utadon,

„Az élet, ettől halad!”

Könnyű ezt mondani - mondtam volna.

- Bár könnyebb lenne veled!

Hogy is mondjam? Te éreztél már úgy,

Hogy kitépték az egyik feled?

Hogy az életben egy mondat, amit hallasz,

Letaglózott volna?

És ez a perc, itt a ravatalod mellett,

Nem a fájdalomról szólna?

Bár lehet, hogy tanácsodat kell követnem,

Megérteni, amit mondasz.

És felkelni a porból, most így kell tennem,

Hogy így, új reménybe foghatsz.

Tovább kell élni életem, így leírva,

Most már látom!

Bár nem feledlek, amíg élek,

Igazi barátom!