Cukorka és Pontocska

Cukorka és Pontocska                      írta: Makai Attila

                                                       2013.09.19

- Valamiről kéne mesét írni, valami varázslatról. - szólalt meg az apa, két kicsi gyermekének.

- Én tudom, ki csinálja a varázslatot! – szólalt meg a kisfiú.

- Ki az, aki csinálja a varázslatot? – kérdezett vissza az apa

- A tündér! – felelt a kisfiú

- Az egyszarvú. – szólalt meg a kislány

- Ezen kívül, ki csinálja a varázslatot?

- Anya – vágta rá a kislány

Miről írjunk? Mesének kell lennie. Varázslat legyen benne, tündérek….

• Legyen egyszarvú is benne – kérlelte a kislány
• - Ssssst tündérek….- szólt a kisfiú, lány ikertestvérének

Oké. Mesélünk tündérekről

• Egy tündérről! – javította ki, a kislány
• Hol lakik ez a tündér? – kérdezte apa
• Tündér országba legyen. Jó? – kérlelte a fiú
• És mi történik a tündérrel? – tudakolta apa
• Bekötötték – szolt a kislány. Közben a keze nagy úját a szájába dugta és cumizta
• Mit kötöttek be? – kérdezte apa
• A kezét meg a lábát. – mondta a kislány
• Kinek? - kérdezte apa vissza
• A tündérnek – szolt rögtön a válasz
• Az nem jó. – szögezte le a kisfiú

Akkor írjuk azt, hogy egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer egy tündér...

• Mi a neve? - kérdezte apa
• Szerintem…öööö...juko - mondta a kislány
• Ezt honnan gondolod, hogy juko a neve? - kérdezte az apa
• Mert, nem tudta kiskorába kimondani a nevét. - magyarázta a kislány
• Miért mi a neve?
• Cukor

Akkor írjuk azt, hogy egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer egy tündér. Cukornak hívták. Ez a tündér, pajkos, fiatal, jó tündér volt...

• Cukorka a neve - vágott közbe a kislány, akinek a nagy újja még mindig a szájában volt.

  . Igen, igen. Egyszer, amikor a manókkal verekedett megsebesült a lába - folytatta az apa.

• Így nem jó, kezdjük az elejéről a mesét – kérte a kislány

Egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer, két királyság. A tündérek királysága, és a manók királysága. A tündérek, mindig táncoltak, a virágokat nyitogatták, repültek, énekeltek, hintáztak, csudáztak, és zenéltek. Ellenben a manók, nappal aludtak, este buliztak, kocsmáztak, a kinyitott virágokat, mind becsukogatták, csak azért, hogy másnap a tündéreknek, legyen munkájuk. Közben nagyokat kacaráztak. Majd hajnalban, a rétet és mezőket, harmattal beszórták. Az egyik este, amikor a tündérek aludni készültek, a manók közül az egyik, akit Cukorkának hívtak

• Nem a tündért hívták Cukornak? – kérdezte a kislány
• A tündért Pontocskának hívták. – javította az apa
• És akkor a manót hívták Cukorkának, vagyis Jukonak. – tett rendet, a kisfiú
• Miért is „Juko” a neve?
• Azért mert a manó, kiskorában, nem tudta kimondani a nevét, és amikor kérdezték tőle, akkor mindig azt mondta : Jukor, a neve, vagyis Juko.

  Odament az egyik fához, ahol a tündérek aludtak, vagyis, mindig oda mentek aludni. És belerúgott. Cukorka, akkorát rugott a fába, hogy a fa beleremegett. Elkezdett ordítani. Ti, egész nap, nem hagytatok aludni engem. Én sem hagylak titeket, aludni. Erre az egyik tündér, akit Pontocskának hívnak, egy tobozt vágott, a Cukorka fejéhez. Erre a Cukorka sem hagyta magát, és egy csúzlival, amit a nadrágszíjából vett elő, egy szeder szemet lőtt fel a fára, ahonnan a tobozt dobhatták. De félreértette az irányt, és egy másik tündért lőtt homlokon. Erre, az egész fáról tobozokat hajigáltak felé. Mintha, egy tobozvihar tört volna ki. Cukorka elmenekült, de megfogadta, hogy megbánják még ezek.

Másnap reggel a tündérek ébredése után, mikor kirepültek a mezőre, virágokat nyitogatni, nem tudták kinyitni a virágokat. Valaki, enyvvel, beragasztotta őket.

• Biztos, az a pimasz manó volt. – mondta Pontocska. Ezt még megbánja…

Erre nekikezdett a visszavágást előkészíteni. Felkereste a manók kocsmáját, amire kis táblára, nagy betűkkel volt írva „ ivó a manókhoz”, és virágmézzel leöntötte. Csak úgy folyt a virágméz az ivóra, a padokra, székekre, és söröskorsókra.

• Így legyen szép estétek…

Azzal megfordult és társai irányába vetette magát. Egész nap jól érezte magát, már azt is elfelejtette miért. Este indult aludni. Már lecsukta a szemét, amikor nagy ordításra rémült fel…

• Ááááá, ezt megkeserülöd…csak találjalak meg. Szétszakítom a ruháidat és kitépem a hajad.

Cukorka átkozódását lehetett hallani. Pontocska legyintett, majd álomra hajtotta fejét. Reggel, amikor felkelt, nem hitt a szemének. Pókhálóval volt beszőve, az egész fa. Több rétegben. A tündéreknek, több órába tellett, hogy a hálókat elvagdossák, és ki tudjanak repülni.

• Ezt nem hagyhatjuk! – próbálta, össze fogásra buzdítani, a tündéreket, Pontocska.
• De nem ám! Helyeselték sokan. Készítsünk csapdákat…

Neki is láttak. Estére, sok csapda készült el. A legtöbb, álcázva volt. Este, korán mentek aludni a tündérek. Visszarakták a pókhálókat a fára, mintha egész nap nem, is lettek volna kint.

Cukorka este, amikor felkelt, meglátta a fát és diadalittasan konstatálta: a bosszúja jó volt.

Aznap este a szöcskén lovaglás jutott eszébe, mint elfoglaltság. Fel is ült kedvenc szöcskéje hátára, és irány a mező. Alig ugrottak párat, amikor a szöcske lábát elkapta, az egyik csapda. Majd a másik lábát is. Cukorka leesett a szöcske hátáról, és egy csapda, pont elkapta az egyik lábát, és fejjel lefelé lógott. Segítségért kiabált, de nem segített neki senki. Nem tudta, hogy a többi manót is elkapta egy - egy csapda. Így, lógva kellett megvárniuk, a reggelt.

Reggel, amikor a tündérek felkeltek, örömmel látták, hogy minden manót elkaptak. A manók vezére megszólalt.

• Tündérkirály, mi ez az eljárás? Már régen nem csatáztunk? Miért akarod elkezdeni?
• Ti kezdtétek! Amikor a feleségemet, orvul homlokon lőttétek, szederrel.
• Micsoda? Ez rágalom!

A Manóvezér udvaronca, közelebb próbált lógni a vezérhez, hogy súgjon neki valamit, de sajnos elvétette a himbálózás lendületét, és a Manóvezér indájába csavarodott az ő indája. Nagyot perdült, és a Manóvezér feje felett, összekötözötten a két inda szorításába csavarodva ordította:

- A cukorka volt!

- A fiam? Hol van most? Válaszolnia kell ezekre a vádakra! De előtte tündérkirály nem állhatnék a saját lábamon? Mint, ahogy a többiek is, szeretnének?

A tündérkirály kettőt tapsolt, és az indák lassan leeresztették a manókat.

- Hát hol a fiam?

- Szöcskén ment lovagolni, és még nem tért vissza! - válaszolta az udvaronc.

- Megmondtam, ennek a kölöknek, hogy…Tündérkirály! Engedelmeddel megkeressük a fiamat. Számon kérem rajta, a tetteit és visszatérek, hogy megbeszéljük az ügyet.

- Segítünk keresni! – Ajánlotta fel segítségét a Tündérkirály - Tündérek! Keressük meg a Manóvezér kisfiát!

Pontocska kelletlenül szálldosott jobbra-balra, és nem akarta keresni a manók cukorkáját. Amennyire nem akarta keresni, mégis ő találta meg. Cukorka és a szöcskéje, még mindig a lián fogságában volt. Leszállt mellettük és gúnyosan megszólalt.

• Na, mi van? Jó ott száradni?
• Ha lemegyek, megverlek! Szerencséd van, hogy a csúzlim leesett a földre és nem érem el.
• Ahhoz, le kell jönnöd, de nem tudsz. Ha tündérőfelségének hívsz, akkor talán leengedlek. Tudod mit? Nem tündérőfelségének, hanem aaaa…Manók legyőzőjének hívj. És, hajts fejet előttem.
• Na, azt várhatod! Akkor inkább, itt alszom. Az egyik barátom, úgy is megtalál, és kiszabadít.
• Várhatsz arra…Én elmentem…

És elrepült. Ahogy szállt felfelé, még egyszer visszanézett. Meglátta, hogy egy béka ül várakozóan, nem messze, és a Manóvezér fiát szeretné belakmározni. Azonnal megfordult és a Manóvezér egyetlen fia mellett termett. Próbálta eltépni a liánt, de nem sikerült.

• Megijedtél mi? Ha egyszer lejutok, szétverlek!
• Csssssst. Itt egy béka!

Cukorka a megijedt. –Szabadíts ki! Gyorsan – kérlelte Pontocskát

Ekkor a béka nyelve (tudjátok hosszu nyelve van a békának) megiramodott és a liánt elkapta, amin Cukorka lógott. Húzni kezdte maga felé. Pontocska nem hagyta annyiban, és a cukorka földre esett csúzliját elkapta és egy követ helyezett a csúzli gumikosarába. Meghúzta és ellőtte. Békát a fején találta el. Az nem értette, mi van elengedte a liánt, a fejét megrázta, de nem tudott felocsúdni, mert egy másik kő koppant a fején. Azután egy harmadik. A béka jobbnak látta lelépni és nagy ugrással elugrott onnan.

Pontocska kiszabadította a fogságából Cukorkát és szöcskéjét, és nagy boldogan kéz a kézben ugráltak vissza a szöcske hátán a többiekhez. Az apja hosszasan elbeszélgetett Cukorkával, hogy több bajt ne okozzon.

• Mert látod, a figyelmetlenségnek és rosszaságnak, nagy baj lehet a vége.

Itt a mese vége!

• Nem még nincs vége szólalt meg a kislány
• Nincs? - kérdezte az apa
• Nincs, mert a születésnapjára, elhívta, Pontocska ahol, szép tortát kapott - mesélte a kislány.
• Az már egy másik mese. Azt elmesélem holnap…