Egy szilfa ébredése

Egy szilfa ébredése                                                   írta: Makai Attila

                                                                                  2023-06-20

Áll egy szilfa, a vén keresztnél,

Ezer tavaszt látva.

A múlton elmélkedik, talán,

Ifjúként nem ezt várta.

Mikor régen, a zsenge hajtásait,

A vihartól védte,

Tudta, hogy ez igazi jutalom,

Lábat sose kérte.

Belátta, ő lett az idő múlása,

Ezért, erőssé vált.

Nem kellett sehova mennie,

Ő a vándorral járt.

Éltette őt a felhők mozgása,

A szárnyaló futás,

Kincsé vált az évszakok lobbanása,

És az átadott tudás.

A vén kereszt lett a barátja,

Igaz sosem szólt,

Csak a szavak értek el hozzá,

Vigasz sosem volt.

A szél hangja rejtőzik hangjában

Az út mellett szállva

De az élet zenéjére volt kíváncsi,

A magányba zárva.

Megöregedvén élte komótos életét

Csöppet kiszáradva

Irigykedve leste a vadhajtásait a földön

Törpe Világ atyja

Már-már feladta volna az élet hitét

Az egyik holdsugárba

De megtapasztalta az élet értelmét

Az út mellett állva

Egy paraszt fiú lepte meg egyszer

A törzséhez ülve

A hegedűjével édesítette a napját

S Benne elmerülve

Húzta, húzta a legszebb nótáját

A világnak húzta

Magasztos, szívhez szóló zenéje

A magányt szétzúzta

Húzd fiú, húzd, kérlek még egyszer,

Az édesebb nótádat.

Húzd úgy, hogy ne legyen a világon,

Soha sem, több bánat.

A szilfa örömmel ünnepelte létét

A zenét meghallva

Újra megtalálta magában a békét

Hisz nincs még meghalva

Van még ennek a szívnek melege

Erős dobbanása

Újra éledt e fában a szeretet

Szívnek lobbanása.