Elveszett lélek...

Elveszett lélek                                                     írta :Makai Attila

                                                                                  2013-07-16

Elveszett lélek vagyok, aki bolyong e világban,

Elvesztem, de járok az élet, úton vert porában.

Keresem magam, de az út végtelen,

Fáradtak a lábaim, de megállni képtelen.

Húzom magam előre, mindennel dacolva lépdelek,

A gyermekeim képe lebeg előttem, s a hang féltelek.

A gyermekeim lelke tisztasága, a védelem értéke,

A szeretetnek itt nem mérhető, az igazi  mértéke.

A gyermekem lelke fontosabb, mint az enyém!

Talán e szavak borzongtatna? Igazán kemény!

Áldozatokat vállalok értük, a kis családomért,

Ha sokan is felteszik a kérdést: Az egész miért?

Mert bennük él tovább, a lelkemnek fényes, fénye,

Ez ne legyen senkinek játéka, kedve, kénye,

Ne bántsák, a felnövő léleknek, szűzies voltát,

Hadd higgye, hogy minden évforduló, hozza a tortát,

Had higgye, hogy az élet, mit választott gyönyörű,

Hogy a földön csak jóság létezik, és nem gömbölyű,

Higgye, hogy a gólya hozza a kistesót,

És a Mikulás, minden évben minden jót,

Higgyen, amit akar, hiszen előtte az élet, nagyon széles,

Nem bántja rabiga, rablánc, a kilátása még, nagyon fényes,

Amíg élek, ez így is marad!

Lelkemben él, a lelkes feladat,

A szeretteim lelkét megóvva, az utamon lépdelek,

Sokat dolgozom, későn fekszem, és korán ébredek,

Hiszem, hogy jobb lesz a cseppeknek, a remény éltet,

A lelkem mindig megrezdül, mert sok benne a féltet.

Pedig kell, hagynom, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen,

Egyszer, felnőttnek érnek majd, és az sem lesz megkerülhetetlen,

Hogy gyermekeikért, akár felvállalják a halált is,  

Tudom ez nem most lesz, de addig is,

Elveszett lélek vagyok, aki bolyong e világban

Elvesztem, de járok az élet, úton vert porában