Esőcsepp utazása...
Esőcsepp utazása… írta:Makai Attila
Mese 2017-10-11
Egyszer volt hol nem volt, vagy inkább úgy is mondhatnák, hogy egyszer folyt, hol nem folyt, volt egyszer, egy kis esőcsepp. Az esőcsepp egy mozdony éjszakai szállása mellett ért földet, vagyis levelet. Bekukucskált az ablakon. Látja, hogy a gőzmozdony, éppen pihentető szuszogással, és egy kis gőz kifújásával piheni ki az egész nap fáradalmait. Egyedül volt. Egyedül kezdte a munkát minden nap. Arról álmodozott, hogy lesz egy barátja. Az álmában éppen ott tartott, hogy kézen fogva a barátjával a mezőn ugrándozik, amikor az álmát megszakította egy éles hang.
- Hé, te gőzös! Te mit csinálsz? – kérdezte tőle, a nyitott ablakon keresztül az esőcsepp.
- Éppen pihenek. Egész nap szenet szállítottam, de holnap az utasokat kell szállítanom, egy hosszú úton. És te ki vagy, és mit csinálsz itt?
- Én az esőcsepp vagyok, és szeretnék az Óperenciás tengerbe jutni. Tudod, az én rokonságom, nagy része, már eljutott oda. Én is oda vágyok.
- És hogy jutsz el oda?
- Ebbe a patakba esek, ami itt folyik az ablakod alatt. Ez a patak elvisz oda.
- Ez patak? – nézett ki az ablakon a gőzös – Ez még erecskének is kicsi. Hisz ez talán lehet úgy 1-2 centis. Hamar elnyel a föld…
- Ez agyagos föld. Ez nem nyel el… látod, egy nagyobb patak felé veszi útját ez az ér. Az a patak segít majd eljutni, az Óperenciás tengerbe.
- Ha úgy gondolod, menj?! – válaszolta a gőzös fáradtan – Legyen jó utad… - és visszament pihenni.
Az esőcsepp, nagyon eltökélt volt, még egy kicsit himbálózott a levélen, majd egy bátor pillanatában elengedte, és zsupsz, bele ugrott az érbe.
- Eddig esőcseppnek hívtak, most már ér lettem – kurjantott, és úszott a patak felé
A reggeli napsugarak a felhőket elzavarták, és a leveleket széthúzva próbáltak bejutni az erdő legmélyére, ahol az erecske, a patak felé igyekezett. Igaz már nem csak 1-2 ceti széles volt, hanem sikerült a gyors folyásával és a sok esőcsepp összeszedésével, már 10 centissé növekedni. Rohant az ér le a hegyről, a fák lombjaitól védve. A napsugarak szerették volna elérni. Az ér azt gondolta, hogy azért, hogy felszárítsa, és ne juthasson el a patakig. De már nem kellett sok utat megtenni, mert már a patak mellé ért, az erecske, és nagy íves sugárral csatlakozott a patakhoz. Már biztonságban érezte magát az erecske. A nap nem tudja őt felszárítani, és a föld sem tudja beinni őt, így mehet tovább az Óperenciás tenger felé. A nap felé fityiszt mutatva megszólalt.
- Kár volt próbálkozni, most már patak lettem. Nem tudsz elterelni a célomtól!
Pedig, ha tudta volna, hogy a napsugarak, nem elterelni akarták, vagy felszárítani, hanem kicsit felmelegíteni, mert azt hitte, hogy fázik a hideg erdőben.
Már patakként csörgedezett tovább az esőcsepp. Igaz lassabban haladt, de biztonságosabban, mint korábban. Egyszer csak egy zsilip állta az útját. A zsilip szerette volna felduzzasztani a vizet, hogy a malomnak segítsen hajtani a kerekét.
- Szia! Te ki vagy? - kérdezte a malomtól a patak.
- Én a malom vagyok, és most hoznak hozzám búzát, amit meg kell őrölnöm. Ezért lett kicsit, a zsilippel felduzzasztva a patak. Most pakolnak le a kocsikról. Mindjárt engedlek utadra.
- Az jó lesz, mert fontos dolgom van. Fel kell keresnem a rokonaimat az Óperenciás tengerben.
- Oda tartasz? De szerencsés vagy. Én mindig, csak itt állok, és őrölöm a búzát, vagy rozst. De most kérlek, bocsáss meg, mert dolgoznom kell. A búzát belém töltötték, és nyitom a zsilipet, mert a nagy kerekemet, meg kellene forgatni.
Majd nyílott a zsilipkapu, és a patak folytathatta az útját, úgy hogy a malom nagy kerekének a lapátjait meghajtotta. A patak még hallotta, ahogy megiramodott, hogy a malom utána szól:
- Jó utat kívánok…
Lehet, hogy mondott még valamit a malom, de ezt a patak már nem halotta, mert sietős útja volt. Nem felejthette el célját, hisz az Óperenciás tenger felé sietett. Tudta, hogy patakként, nem tud eljutni oda, csak egy folyó társaságában. Ezért, egy nagyobb folyó felé vette útját. Éppen, egy vasúti felüljáró alatt folydogált át, amikor meghallotta a gőzöst. A gőzös vidáman fütyörészve szelte a vasútjának a métereit, közben nézelődött. A táj szépségeit szerette volna bekebelezni szemével. A hegyet, a völgyet, a sárguló faleveleket, és a melegítő napsugarakat.
- Hé, te gőzös! – szólította meg a patak a gőzöst.
- Ki vagy te? – kérdezte a gőzöst a sine mellett csordogáló patakot.
- Nem ismersz meg? Én voltam az esőcsepp, majd ér lettem, most meg patak vagyok.
- Szia! Látod, milyen szép vagonjaim vannak? Most megyek az utasokért. Hosszú kirándulásra megyünk.
Folytatták volna a beszélgetést, de a patak megpillantotta a folyót. Elbúcsúzott a gőzöstől, és a folyó felé vette útját. Már majdnem a folyóval találkozott, amikor egy nagy szikla állta az útját. A patak beleütközött, de nem tudott magának utat nyitni a folyó felé.
- Kis patak várj egy kicsit! - szólalt meg a szikla.
- Miért nem engedsz utamra? Az Óperenciás tengerhez tartok.
- Egy kérésem lenne. Tudsz nekem segíteni?
- Mit szeretnéd, hogy segítsek?
- Szeretnék én is, az Óperenciás tengerig jutni. A folyó mondta, hogy elvisz, csak jussak bele. De, olyan nagy vagyok, hogy a folyóba nem tudok bejutni.
- Én, nem bírlak el!
- De a földet, ki tudod mosni mellettem. Ha kimosod, akkor fejest ugrok a folyóba.
- Azt megtehetem, ha utána beengedsz a folyóba.
A szikla bólintott, és mutatta, hogy hol kell a földet kimosni mellette. A kis patak még élvezte is, hogy dolgozhatott. Körbe a sziklánál kimosta a földet, amitől a szikla dőlni kezdett, majd nagy csobbanással fejest ugrott a folyóba. A pataknak, nem állta útját, már semmi. Csatlakozott a folyóhoz, és ment tovább a célja felé. Igaz, már nem olyan sebesen. Már megfontoltabban, szélesen, lassan folyt lefelé, az Óperenciás tenger felé. Ekkor az egyik kanyarban a gőzös jelent meg.
- Juhú! – kurjongatott, a hegyvidéken kanyargó, színekkel és illatokkal ellátott útján.
- Hé, te gőzös! – szólította meg a folyó. A gőzös nézte, hogy ki szólította. - Én vagyok, az esőcsepp! Aki ér lett, majd patak, most folyó vagyok.
- Szia! Már itt vagy? De szép naggyá nőttél. És milyen szépen tükröződsz. Látni lehet benned a felhőket, a napot, a hegyet, a hidamat, és… - most vette észre, hogy a mosolygós önmaga is visszatükröződik benne. - … és még, magamat is látom benned. De szép színes kocsikat húzok…
- Igen naggyá nőttem, hogy eljussak a célom felé. Tudod, én az Óperenciás tengerhez tartok.
- Az Óperenciás tengerhez? Hisz én is oda tartok. Az utasokkal oda megyek kirándulni. Miért nem szóltál, elvittelek volna oda.
- Köszönöm, jobb így utazni.
Még beszélgettek volna tovább, de a vasút elkanyarodott a folyótól. Elbúcsúztak egymástól, azzal az ígérettel, hogy az Óperenciás tengernél találkoznak. A Gőzös, még egy utolsó pillantást vetett, a folyóból visszatükröződő tükörképére, majd folytatta útját a hegynek felfelé. A húzott kocsik nem szerettek hátul utazni. Az egész úton csak panaszkodtak, és rángatóztak. Közben egymással is hadakoztak, mert mindenáron előzni akartak. A gőzös sokszor rájuk szólt, ezért haragudtak a kocsik a gőzösre. Nagyon megnehezítették a gőzös útját. A gőzös nem tartotta barátjának egyik kocsit sem.
A folyónak sok dolga volt, míg az Óperenciás tengerig ért. Sok követ kellett görgetni a medrében, valamint a gőzhajókat kellett segíteni az elindulásnál, és a közlekedésben. Egy részen, meg a fakitermelésnek segített, a rönk fákat szállította, úsztatta lefelé magán. Sok zsilip, és gát állta az útját, de kis várakozás után, mindig az útjára engedték. Az Óperenciás tengerhez érve, már nagyon elfáradt. Szeretett volna pihenni, még a tengerbe ömlés előtt, de erre lehetősége nem volt. Folynia kellett tovább, az útját.
A gőzös bukkant fel. Ő is fáradt volt. Az egész napi út őt is elfárasztotta, de ígéretét betartva, elment találkozni a folyóval.
- Hé, te gőzös! – szólalt meg fáradtan a folyó – Merre mész tovább?
- Ma este pihenek egyet, és reggel indulok vissza ugyanezen az úton. Az utasaimat viszem haza. De gondoltam, ezt a csodálatos naplementét még megnézem veled, mielőtt elmegyek pihenni.
- Hosszú volt az út, én is elfáradtam. De megérte. Ilyenkor legszebb a napkorong, mikor a hullámok felé veszi az útját, és szép vörösbe színezi az eget és a tengert. De esőcseppként sem volt rossz, amikor ott ringtam az ablakodban. Jó lenne veled elmenni vissza az erdőbe.
A gőzös nem sokat gondolkozott.
- Hát gyere velem! Majd én, visszaviszlek - és a vödrét lenyújtotta a folyó felé.
A folyó vad hullámzásba kezdett, és megindult a partnál sorakozó sziklák felé, majd beléjük ütközött. Egy placcsanást lehetett hallani. A sziklák szürke, érdes oldalának csapódásának köszönhetően, az esőcsepp kiszakadt a folyóból, és a vödörbe ugrott. A gőzös vidáman vitte a barátját, az esőcseppet vissza szálláshelyére, és másnap, az erdőben álló pihenőbe, ahonnan elindult. Még az általa húzott kocsik sem értették, hogy miért ilyen jó a kedve. Nem tudhatták, hogy a gőzösnek, végre lett egy barátja.
Azóta is a sínpályát együtt koptatják. A gőzös, és barátja az esőcsepp…
Itt a vége… Ha tetszett, cseppenjen vedérbe…