Hallod milyen nagy a csend?
Hallod milyen nagy a csend? Írta: Makai Attila
2020-09-06
Hallod milyen nagy a csend?
A szavak is elmúltak.
Hangtalan menetel, a ritka rend.
Az érzékek feldúltak.
A hallgatással, az árnyvilág űzi csodáját,
Némi sötét üt tanyát.
Kicsi szellő lengeti rátermett subáját,
Most ő a nagy barát.
Érzed, hogy beléd karol a csend is?
Csak egy kapocs áll közöttünk, egy érzés.
Szerény hangtalan él a szent is,
Miközben él benne a kimondatlan kérdés:
Minek az éles kiáltás? Minek a kimondott hang?
Erre válasz, talán sosem érkezett.
Pedig tudhatná, hogy mikor tele a ház, üres gang,
A szent talán érti, mert hangja fékezett.
Nekem sem kell a kiürült hang!
Elég, ha csak nézem igéző két szemét, és nyaka ívét.
Nem kell hozzá, szenvtelen rang,
Tudom, hogy hang nélkül kell látnom a kedves szívét.
Meglelni a szerelmet magát, a csodás lelkének fényes udvarát.
Felfedni, mit mondhat, benne egy száll virág.
Amikor a tél beköszöntével, aranyként szórja az ég a hódarát.
Mert ő is csak addig él, míg világ a világ.
Mondhatják sokan, kik nem hisznek az igaz szerelemben soha.
Én tudom, hogy a tévedéseknek itt a kora.
Én a csendben megtaláltam őt, hisz szívemből lépett elő, és nem mostoha.
Ha rá gondolok, a szívem dörömbölése is szapora.
Mert mindig arra vágytam, hogy igazán szerelmes legyek,
Elmélyülni, hullámzó tengerként.
De láttam utamat állták, fehér sapkás, nagyra nőtt magas hegyek.
Éreztem, élni kell hercegként.
Boldogságtól, szárnyra kapni, és a puha fellegeket megölelni, csókolni.
Barátja lenni, még, ha henceg is.
Elfojtott érzelmeket szabadjára engedve, előtte meghajolva bókolni.
Bár tudom, nem lehet az ember szent és herceg is.
A csend mutatta meg nekem, hogy ki vagyok és kivé válhatok.
Harc az egész élet, minden nap,
A csend mutatja meg, hogy a boldogságra talán készen állhatok.
Mindenki kérhet létet, de biztos kap?
Hangtalan szólítom, az isten útján járó malaszttal szórt égi harangot.
Képzelt érzéki sóhaja, bennem hívásként cseng.
A csendben, minden betonon és acél hegyeken át, hallottam a hangot,
Pedig tudom, a végtelenben, milyen nagy a csend.
Lehunyt szememen át, az agyamba véstem szerelmem arcának drága, szép vonását.
Most a csend szólította elém.
Végre megleltem az életnek és a világnak dicsőségről szóló unszolását,
A mámoros csendet szólította belém.