Időablakba pillantás...

Időablakba pillantás                                      írta:Makai Attila

                                                                       2015-09-16

Kis világom közepén ülve,

Nézem a történést megkövülve.

Eddig a felszínt, alig súrolva,

Éltem az életem, néha dúdolva.

De most hív az ismeretlen, hív a mély,

Megretteni a pillanattól oly csekély.

A sziklának szélére lépve, megállok

Nagy levegőt veszek, és a sötétre kiáltok

Bele vetem magam, a sötétbe.

Bele dobom magam, bele a mélybe.

A kínlódás borzongás szigetére vágyva,

Belenézek kíváncsian, a nagyvilágba.

Bele tekintek, de rögtön köpni támad kedvem,

Köpni nagyot, köpni a fergetegben.

A gyűlölet, hívó szavára, oly sokan sorakoznak,

Segíteni bárkin? „ők” Mindentől óvakodnak.

Nehogy valaki jobban járjon!

„Csak én maradjak a „gáton”!”

„Csak én!!! Csak az enyém lehet

Minden, mindenki helye!”

„Csak nekem szólhat az egész, az élet veleje!

Ha bárki vitatja, „ez mindennek a teteje!”

Más ember igényét a sárba dobja,

Megtaposva ott maradhat, a sár fogja.

„Nem kell még csak rá sem tekinteni,”

„Hisz én vagyok a mindent tudó zseni!”

„Engem illet minden kiváltság!”

„Hisz nincs is nagyobb kívánság,

Mint nekem adni, a mindent, itt.”

„Hisz jogom van hozzá!A mindenit!!!”

Csendesen a világról a szemem lehunyom,

Már bánom miért láttam. Kik ezek? Nem tudom.

Az időablak bezárult, a palackra tette a zárt.

A sok jó tett elhárult, mindig minden másra várt.

Az őszinteség már rég a kérges bitónak fogja,

Az ember már nem farkas, a hazugsága fogja.