Kérlek mesélj gyermekednek

Amit te mesélsz el, a világnak színpadára lépve,

Amivel mehetsz, mehetsz a messzeségbe.

Ahol tündér nagyanyó, és szelíd őzike a társad,

Add jó istenem, hogy magadban megtaláljad.

Tudd tovább mondani, ne akard magadba fojtani,

Mágikus meséidet, ami csak ápol,

Ami nappalt gyújt, a félhomályból.

Ami mosolyt csal, a síró gyermek szemébe,

Ezért bőszen álmodja bele magát, a mesébe.

A hegyek lábánál állva, nekik szalutálva,

Az ezerszínű szivárványba, beleszállva.

Mondd el, miért édes a nyuszi, ezeréves álma,

És miért marad, a keljfeljancsi a lábain állva.

Mondd el, ne tartsd távolt, magadban!

„Ne hidd, hogy megbotolhatsz a falakban,

Miként a hétmérföldes csizmában lépsz,

Minden pókhálót, ami bántana, letépsz.”

Vigasztalj, és taníts, minden meséddel,

Hisz az óriás is kisebb lesz, ha letérdel.

Taníts, hogy merre vezet, majd az Ámor,

Hogy minden szavad, az életről beszámol.

A víz Húsvétkor, miért a vödörből loccsan,

Milyen, ha egy makk, a fejedre koppan.

Hogyan léphet át nagy, gonosz terveket,

Amiről azt gondolja talán, hogy nem lehet.

Tedd az életét, a csodák országát meglátva,

A jó szépségét, és megannyi előnyét belátva.

És bíztasd őt is, hogy gyermekét jól lássa,

Az ő gyermekkora legyen, a tiednek mása

Csak az ő élete, virágozzon még szebben.

Kérlek, fedezz fel engem, a sok kis történetedben.