Leánykérés...

Lánykérés…                                                                          írta:Makai Attila

                                                                                              2013-07-27

Mihelyt megláttalak, éreztem, lehet közös múltunk.

Az első pillanatban tudtam, hogy mi egymáshoz tartozunk.

Megismerésed óta, csak arra tudok gondolni,

Hogy a kezedre, egy gyűrűt, tudok – e pótolni.

Tudom, hogy nincs idő és nincs tér sincsen,

Eltűnt a kor, megszűnt már minden.

A szavak nehezen szállnak belőlem feléd,

Azt, hogy lennék létedben, király és cseléd.

Hogy világot és a csillagokat is, eléd teríteném,

Csak lássam szemedben, hogy ott vagyok én.

A szobámban várom, hogy megszálljon, és ihletben égjek,

A tolltól várom a megváltást, hogy tudassa, a papírral, mit érzek.

Megcsömörlök, Nem jutnak el a képek szívemtől az ujjamig,

Neked írott sorok, elkerülnek, nem nőnek a tudatig.

Oly sok írás, a szemetesben keresett végső nyugalmat,

Pár elkoptatott klisé, pár elhasznált szó, csak fuvallat.

Oly sok embernek sikerült, nekem is fog talán,

Írásba foglalni szerelmemet, amit akarok igazán

Hallom, hogy érkezel, a kulcs csörren a zárban,

Állok én előtted, némán a félhomályban.

Megroggyan térdem, már nem bírja e súlyt,

A szerelem jött és általad a mélybe lesújt.

Ma kérem, hogy légy enyém, vesd el magad,

Szólásra emelem hangom, és hallanám igenlő szavad.

De nem nyílik, szám a hangom, bennragad,

Állunk a homályban, fogod a cuccokat.

A kapcsolót oltja fel, az értelem is kigyúl,

Eszembe jutnak szavak, az élet kivirul.

Papírt veszek elő, ráírva pár csacska szó,

Nem tudom ily esetre mi rend, mi való.

Belekezdek mondókámba, így lehet ez rendjén:

- Nem született senki, ennek a világnak féltekén…

Olvasom a folytatást, de elmosódnak a szavak a papíron,

Látom döbbent mosolygását, gondolja, ezt egész nap írom.

Zavarban vagyok, befejezzem a papír olvasását,

Hagyjam az egészet, vagy várjam a csend olvadását?

Eszembe jut, pár sor a versből, mit délután írtam,

Megkérem, légy mindig mellettem, egy életen… na, itt sírtam!

Még mindig feszült a csend, látom, már várakozik, mi lesz a vég?

Sok óra eltelt, mit érted töltöttem a pillanatra várva. Az agyam ég!

Térdre vetem magam, a gyűrűt a zsebembe kutatom,

Előveszem, és úgy érzem, már nincs felettem hatalom.

A vers már nem fontos, bár, már túl voltam a felén,

Minek is vesződtem, vele oly sokat, egész nap én?

A papírt a földre dobom, meneküljön a bánat!

- Kérlek, légy része életem, minden korszakának!

Látom, a gyönyörű szeme, ködössé válik,

Letérdel ő is, s érzem, karomba vágyik.

Igen, igen mondja elcsukló varázslatos hangon,

A könnyek, még nem voltak, ilyen nagy rangon.

A gyűrűt felhúzom, ő csodálja szélesen,

Mosolyog közben, imádva édesen.

Megtörtént a csoda, legyűrtem magamat én,

Így, már együtt lépünk át, életünk küszöbén.