Naplemente és a reggeli pirkadat varázsa...

Naplemente és a reggeli pirkadat varázsa                             írta: Makai Attila

                                                                                              2015-03-19

Számos ébren átélt kegyetlen éjszaka

Leírt versnek, a búsból - mosolyba átívelt versszaka

Maga a távozás, vagy maradásban átélt és elvesző lét

A szívemet fogja a sötét, a bíborba burkolt nyugvó nap

Az égen járó zenés pap, a földi csobogó hűs forrása

Tetején megcsillanó égi mása, a naptányér megmaradt fele

Hogy nézzek, a szemedbe bele? Lássam benne, a szerelmet?

Azt a sötét vermet, ami még jobban hirdeti, a pokoli katlant 

A megvilágítatlant.

Mellette áll, a sötétnél is sötétebb, meredező sziklaorom

De, a korom miatt, még nem vesztettem el, a látás felismerését

Egy lány szemének nézését, szerelmes szempár, ami fénytől világít

Ami miatt, semmi sem számít, csak ott legyek, mosolygós szemeddel

A derengő fénnyé, változott boldogító tettel, megtörted a sötét világát

A semmit! A kilátástalanság tekergő irányát, a szemed változtatja egyenessé

Így válik a gondolat megesetté, terhessé! Ne feledjem, csak látni kell

Magamba szívni, amíg van jel, hogy szeret a szempár, bájos viselője

Az életem főhősnője.

Csak magamba kell szívni, az érzetet, mert bíborba öltözött a szeretet

Ha eltűnik a nap, ha a föld meleget már nem kap, marad a szeretet

A lenyugvó nap, rá hagyományozza a szerepet, amit a szempárba belelát

Az izzás csábító szembogarát, a valós szerelmes várakozást

A megálmodott váltakozást, a pokol és meny, aranyló határát

A gyémántba foglalt játéknak szabályát, amit olykor, átlépni merészel

Amivel érzem, a szerelemmel a fény nem vész el, hisz a szemeid tartogatja  

A hegedű szavát is, a fény neked adja, megvásárolva az szemed izzását

Amivel a nap reggel, felkel, a Rónán át