Nekrológ...

Nekrológ…                                                               írta: Makai Attila

                                                                                  2016-12-17

Már nem dobog szívem, az ütem leállt,

Már nem lobog a zászló, a szél elállt.

A gyertya kialudt, kihalt, a tűz nem kóstál,

A malom szitája beállt, már nem rostál.

Megnémultak a hangok, halott! Süketen fecseg a nyár,

Szétfoszlott egy világ, megreked! Nem ketyeg ma már.

Megáll a beszéd tudománya, bent ragad a szó,

Megreked a kedvesség homálya, belepett a hó.

Nagy vigaszt, már csak szavakban hagyhatok,

Magyarázni azt, hogy mit láttak az égi lovasok.

Mivel tudom kedvüket számomra elnyerni,

Hogy segítsenek az utolsó utamat meglelni.

De most, már csak szeretteimhez intézem kegyem,

Jó volt! Létemet éreztem! Mert foghatták kezem.

Megleltem életem, értelmet nyert a kemény,

Már nem fakó a világ, van kegyelem és remény.

Lehetőségem lett, vágyakat érezni a szerelemben, 

Lehetőségem volt gyönyört megélni, a lehetetlent.

Próbálom Felidézni a hajnalt, a kezdetet,

Mint amikor a föld, oly erősen megremeg.

Mert az élet a találkozáskor, olyan más lett,

Senki sem tudja, milyen nagy boldoggá tett.

Mennyi kiválót tett értem, az élet,

Én elmegyek, de tart még az ígéret.

Ígéretem, a szerelmem kifogyhatatlan lángja,

Elkísér az árnyékvilágba. Vezet, mint égő fáklya.

Megfizettem az ártatlant, megkaptam a bérem,

Fohászkodok istenhez, és alázattal arra kérem,

Ne engedje a létem, az életem feledni,

Hisz, megtanultam élni, élni és szeretni!