Őseim szégyene...

Az őseim szégyene…                                                írta:Makai Attila

                                                                                   2017-01-31

A szégyenbélyeget letépném magamról.

Levenni és eldobni.

De mi van, ha valaki megtalálja,

És bizonyítékként ismét a hátamra varrja, és erre fog ráállni

Véres rongyként ágálni, és karmazsin posztóra a bűneimet írni…

De már most sírni lenne kedvem. Sírni és ordítva bömbölni

Én szeretném az életemet ledörzsölni, le kellene mosni a szégyent,

Az őseim szégyenét, a mindent, amit ereimben, a világomban hordozok

Amit meglelnek a hiú gonoszok, amit rám tekertek, mint rugalmas fásli

Mi lesz, ha nem akarja senki elásni, vagy a tisztítótűzbe a szavakat vetni?

Csak a valóságot elfedni, és rajtam nevetni. Gurgulázva rajtam és őseimen nevetni…

Ez nem egy cetli, nem valakinek irata, csak a megbélyegzés szennye

És nincs elmarasztaló benne. Nincs konkrétum nyoma régen

Csak a családomra rákerült a szégyen. Az én szégyenem

Az életem változtatása reménytelen, és nincs semmihez kedvem.

Itt állok felfedetlen, itt szaggatom szét ruháimat, a terrorra várva

Ne engedd el, kis árva, ne engedd világom, ne engedd, hogy a szégyenem a tied legyen.

Ne engedd, mert ez a világ úgy érzem végtelen, mintha az életemmel, ennek nem lehet vége

Marad az öröknek, a nyugalmas béke.  Az elvesztés és meglelés vágya

De mi van, ha eljutok a sárba... Maradok mosdatlan felső testel

Mindenki mögé kerülve, ha szentel, ha a zsolozsmámat a kezemben tartva

Lépkedek a sorban, a sort tartva, lehajtott fejjel várok

Ez lehet a meglelt átok. Ez kísért, ez dolgozik ellenem

A szégyen, a mocsok fertelem, nem akarom a szégyenem tovább cipelni.

Könyörgésemet úgysem fogják figyelni!... Nem… Nem kell szánalom senkitől

Egyszer ez az egyszerű senki, majd kitör. Így a családom szégyene elveszne

Persze egyszerűbb lenne, ha azt tenném, amit nagyon sokan tesznek

Hogy merre mennek? … Megmondják, majd nekem is, hogy kinek a talpát nyaljam

Kinek a vezényszavát faljam, ki az, aki, míg tapsolok, ő ünnepel

És viszonzásként, csak egy lágy lepel, az jutna szégyenemre

És ha nem kellek már, akkor a peremre kiterítenék, és ismét rám varrják,

A nincstelenné vált marhák, akik csak arra várnak, hogy fröcsöghessenek

Hogy ekként a bűneiktől mentesen fürödhessenek, és láncra verjenek

Megfogva a világomat mindent szétverjenek, és élvezettel elpusztítsanak

Az emberekből változott vadak… A primitív vérszomjas vadak…

Akik elárulják, hogy kik a hazaáruló hadak! Kit kell megkövezni…

Kit kell megkötözni… És kit kell üldözni…

Csalódtam… de ez megalkuvó kényelem…

Hisz a csalódás a szégyenem…