Rágó
Elhasznált rágógumi esete írta Makai Attila
2012-12-20
Egy elhasznált rágógumi, amivel találkoztam,
Többet mondott életéről, mit gondoltam, s tudtam.
Még emlékszik, mikor szép ruhába öltözve,
Gyűrődés mentesen, többiekkel összekötözve.
Díszelgett, a kies gyár udvaron,
Gondolta, most kezdődik az élet, a vadon.
Kezdett már fázni, mikor bevitték a raktárba,
A többiekkel összekötve, így nem volt árva.
Fuvarozták, válogatták és kirakták rendezve,
Hátrébb rakták őt, mert későbbre volt keltezve.
Fogytak a többiek, öt ki nem tüntetve,
A polcon várta sorát, meghitten az üzletbe.
Türemkedett előre, más szépségét bírálta,
Illegetve, mutogatta magát, jó arcát kínálta.
Sokan megnézték, de az árára pillantva,
Elaludt bennük, a kívánás magva.
Talán itt fog, ezen négy fal közt megöregedni?
Minden nap, a nyitást várni és egész nap lesni?
Mert vészesen közelg, ama biztos pillanat,
Mi ruhájára van írva, meddig villoghat.
Egyszer egy őszi napon, mikor a vágyát feladta,
Belépett valaki az ajtón és az üzletet firtatta.
Gyorsan átnézett, a rendezett bolton,
Megakadt a szeme, egy bizonyos ponton.
Nem gondolta, hogy csak a polcot kereste,
Ahol feküdt, bűnre vágyó teste.
Sebes léptekkel, gyorsan közeledett,
Ö érte jött! Megfogta, nem sokat keresett.
Kell ő végre! Megnyugvással fogadta,
Nem marad itt tovább! Na, ki az ebadta?
Díszítő pompa, költözött testébe,
Mikor sétáltak együtt, az üzlet végébe.
Ott állt a kassza, hogy fizetést lerója,
A boldogságnak nem volt, még ilyen írója.
Nem volt olyan, ki ezt a diadalt papírra fektette volna,
Elhagyta az otthonát, a többitől nem köszönt, szólna?
Most már más lesz, mint többinek a sorsa,
Egyedül lépett, a széles kifutóra.
Elindult élete, elindult merészen,
Bár nem értette sorsát, nem tudta egészen.
Hagyta, hogy kedvese, a szemérmes voltát,
Levetkőztesse és veszítesse a múltját.
Szemérmes volt talán, régebben a múltban,
Mikor fogdosták és bámulták, a pultban.
Szájába helyezte, kettéhajtott testét,
Melyet rágással forgatott, a szájában szét.
Mekkora nagy öröm, a boldogság közös,
A teströl leázik az ízvilág, úgyis olyan fölös.
A rágás olykor néha lassú, tán néha dühös,
Megváltoztatta a száját, már nem olyan büdös.
Összefonódott az élet és buja élvezet,
Behunyta szemét, rágott, nem fékezett.
Sokáig rágta, de végül, az izét vesztette,
Nem maradhat kedvesénél, ez volt az ő veszte.
Elfogyott a varázs, nem kell már többé,
Csak szájában forgatta, nem vált ö köddé.
Kereste a helyet, hogy lepasszolja,
Kedvesétől válna, - Neki már nincs dolga!
Egy padra ült le, szájában keveset tartogatta,
Kivette onnan és egy pad alá ragasztotta.
Nem köszönt semmit, az elmúlt jót, s szépet,
Felállt, otthagyta, még csak hátra sem nézett.
Nem lerakta, csak odanyomott egy lepényt,
Kihasználták, otthagyták cserben, szegényt.
Ekkor jöttem a képbe, innen már közös az éltem,
Odasétáltam, nem gondolva semmit, a padra ráültem.
Ruhámra ragadt sokat bosszantva,
Kárhoztam őt ki szülte, ki az ősapja.
Pedig nem őt kellett volna, igazán bántani,
Hanem ki itt hagyta nekem, kaparást játszani.
Ki hanyagul semmit sem nézve,
A nyugalmamnak most lett igazán vége.
Én is hagytam volna, menekültem volna tőle,
A nyugalmamnak elköszönt már a felvigyázó őre.
Nehezen kapartam le a méreg forrását,
Erősen fogott nem akarta tőlem a válását.
Munkám meghozta gyümölcsét, végre nyélbe ütődött,
Bánatosan nézet, beláttam nem hagyhatom itt őt.
Zsebkendő került elő, gondosan csomagoltam,
Halászbástyára vittem, oda bandukoltam.
Felkentem az egyik oszlopnak magas tetejére,
Onnan nézheti a világnak a kopasz fejére.
Boldoggá tettem vele, adtam neki jövőt,
Sokáig nézett utánam mikor otthagytam őt.
Sok idő telik el mire lelkében orvosolnak a károk,
Még ma is az eszembe jut, mikor arra járok.
Biztos elfelejtett engem, de a tudat ápol,
Jót tettem vele, tán nem vagyok fából.