Szellő
Szellő Írta: Makai Attila
2025-09-03
A forróságban, a szél, megunta, hogy ő csak kis szellő
És fújnia kell, hogy bárki, rá kellő figyelmet fordítson
És ne őt utánozva ordítson ordenáré módon, a füledbe
Hanem az öledbe, mint egy kiscica, simulva üljön.
Ő akarta, hogy megrezdüljön rajtad, ezernyi szőrszál
Kéjesen ajkadról, emiatt fölszáll a sóhaj, az édes.
Majd belekezd, az ékes létnek, csábító építésébe.
Hideg fuvallat szépítésébe és csiklandva bizserget
Szemérmet kikerget, mintha, sosem lett volna
Úgy érzi, az a dolga, hogy a zihálást feloldja pörgéssel
Végül elnyújtott nyögéssel omlasszon, akár saját tőrbe
Majd beköszönt az ölbe, a mézédes öledbe, a szép tavasz
A szellő ravasz. Csábított. Csak simogatással kezdte
Végül elvette azt, mi vadságot fékezte, ami visszatart
Majd kavart egyet a szellő. Lassan ismét a vágyat bujtott.
Nem sújtott senkit, csak a nyakadon kereste a tincset
Vele simogatta a kincset, mi számodra beteljesülést hozta.
Kilépve magadból úgy okozta, hogy a vágyak oltárára lépve.
Állatias ösztönnel, vadul tépve szakítod le magadról a ruhát
Le magadról, a lágy puhát. A nyugalmat, már a vad feledtette
A bevadult bikára felvetette, a mindent szakító szarvait
Álnokul eltörölte hamvait, az ártatlannak. Végítélet.
És Ígéret a remény, mit vadsággal, a szellő leplez
Mindent egy lapra feltesz, így akarja elvenni jussát
Meg akarja érezni, az izmok húsát. Számára a vitás
Kérdés nem az, hogy a csábítás, mit tesz? Elfedve takar.
Egyszerre mindent akar. Addig megy, míg meg nem kapja
Mit ősként sugallt az apja, a teljes megnyugtató elégtételt
Amit ő úgy képzelt, csak akkor birtokolhatja és kaphatja,
Ha a nyugalmat altatja. Addig megy, míg nem mondod elég!
Amikor a vágy, a kohódban végleg elég. Becsukódtak a szirmok,
Elernyedtek az izmok. A szellő, most ünnepli, hogy ő a bajnok.
Elárulhatom én arra hajlok, hogy ezt a játékot, nem ő nyerte
Még csak, nem is ő kezdte. Láttam, neked, csak az ihletet hozta
Ezzel, persze megkínozta a napod, de lábra tudtál állni
És a szellő ellen tudtad, az ablakot bezárni.