Szerelem...

Szerelem…                                                                Írta:Makai Attila

2018-02-18

Az élet fény tüzéből, a lélek megfürdéséből

Oly ártatlan becéző szavak indítják az útján

Mintha szirének hangját hallanánk, a mélyből

Az élet vizének álmatagos, mindig üres kútján

Mindig csak várakozni, nagy érzékkel vágyakozni

Megfogni, tapintani, simogatni, kedvesen becézni

Vágytól álomként síró könnyein át szánakozni

 Az eddigi életet ragadós posványként lenézni

Olyan szánalmas, olyan megvetendő, az ember

A racionális gondolkodást félre dobja, ha eljő

Ha az érzékek viharát okozó érzelem nem mer

Csak, mint egy elfedő úgymond rózsaszín felhő

Körbelengi a kacarászó vidámságot elhintő

Bódultság. És a feltörekvő tudat… hisz ÉLEK

Bizalmába fogad minden olyan érzést, ami intő

Mégis tagad. De kérdezem, ez így már az élet?

A szakadékok, világok és óceánok, ami elválaszt

Mégis úgy érezhető, hogy mellettem áll

A megfoghatatlan belső boldogságot áraszt

Mélyen meghajolva előtte, kincset talál

Szunnyadó mélységben érlelődik az éltető fény

Kitörni készül, hogy elénk, a nagyvilágra lépjen

A hosszú sötét után, világra születik, egy lény,

Hogy időleges boldogságot adva, újra aludni térjen

Próbáld meg egy kicsit érzékelni, érzéssel értékelni

Megérinteni, és a szív valódi mélyén befogadni

A kietlen vad világot élénkíteni, édesen édesíteni

És csokorba vett virágát, ahogy adja elfogadni

Ezt másnak tanácsolnám, mégis magamnak adom?

Ezt megélni nagy hatalom, és egész életre szól

Megfogadni oly nehéz. Elég, ha a tudást hátrahagyom

A szerelem mindig kicsit éget, de sohasem hajszol