Szerelmes lánykérés...

Szerelmes Lánykérés                                                 írta:Makai Attila

                                                                                  2015-04-22

Ködlő tavasz, ledobta magáról a könnyet,

A hajnali félhomályát, az útszéli árokba dobta.

A reggeli ébredés újjáéled, a bogarak táncával

A szívben játszadozó fénysugarat, marokba fogta.

Mélabú fátylát felhajtva, mosolyt csal az arcra hirtelen,

A felcsillanó nap koronája, beköszön a reggelhez.

És beszédes útitársként emelkedik, merészen fölénk,

Közben ezernyi árnyat, a földfelszínen megkerget.

A harmatcseppeket, mint ezernyi gyémántot szétszór,

És a napsugárban a pázsiton, aprókat csillant,

Egy vizet hordó lány tűnik fel, az erdei úton,

És lecsúszó pruszlik alól egy, vállat villant.

Nem törődve, a mező szépségeivel, sietve útját járja,

Nehéz a két, vízzel teli vödör, de pihenni restell.

Az út pora még sokáig lesz, sétálásban, barátként társa,

A faluban, a kakas hívására, már régen beindult a reggel.

Friss forrásvizet rendelt a gazda, nem indokolt,

Csak annyit mondott, „indulj és hozz rögvest”!

Pedig az ásott kút, ad elég vizet, az udvarba,

És nem kell megjárni miatta, úton a tölgyest.

Siet, szedi apró lábát, hisz bármikor érkezik, az késő,

Bármit is magyarázna, az asztalról lesöpörve, az érve!

Már látja a házat, ahova oly szorgalmasan igyekszik,

És elcsodálkozik, mikor megáll, a portára érve.

Kedvese áll ott virággal, díszes ruhába bújva,

A gazda csapkodja vállát, és szélesen nevet.

A lány kezében, még a kétvödörnyi forrásvíz,

A kedvese kiáltja az égnek, a legtisztább nevet.

A lány neve került, a kedvese, arany szájára,

Mint akit elvenni, elvinni, feleségül kérne. 

Most érdekli a megfagyott apró pillanat,

Mely pillanatra megáll kukucskálni a ház népe.

A lány szótlanul hallgatta, szólni sem tudott,

A kedvese megállt, hisz nem volt több érve.

A lány az elmondottakból semmit sem értett,

Fogta a vödröket és könnyes szemével nézte.

Térdre vetette magát, a kedves és könyörögve nézte,

A fiu mellett gazda állt, látszólag, őszintén megelégedve.

Ködös, homályba surranó szemével látta, a lány,

Mint térdel kedvese, mint nyúl és mellette áll a Medve.

A vödröket elejtvén, amik nagyokat csapódtak

A forrásvíz, a porta kapujának padlójára kiömlött

És futott, hogy kedvese karjaiban otthont lejjen

Igent mond neki! Amikor meglátta, már döntött.

Futott a fiúhoz, meg nem állt, a fáradságot felejtő lába

És síró, térdeplő kedvese, széttárt karjai világába omlott

Ölelte, csókolta kedvesét, de közben gondolat is futott

A gazda áldását adta a házasságra? Talán nem is romlott?

De most kedvese ajka az, ami lelkét bársonyként simogatja,

Érzést, a rímek el sem árulják, a könnyek potyognak hevesen,

Az lánykérés érzelmi zuhatagához, a virág illata is passzol,

Megszűnt a világ, s nem hallja, "Megfojtasz kedvesem!"