Varázsruha...

A Varázsruha                                                              írta: Makai Attila

                                                                                           2013-10-27

Egyszer volt hol nem volt. Volt egyszer, egy királykisasszony. Annabellnek hívták. A királyi szabó, őt nagyon szerette. Varázscérnával, különböző ruhákat varrt, a királykisasszonynak. Annabell cserébe, a szépséges, csengő hangján, énekelt, a királyi szabónak, órákon át. Egy szabónak, aki kis, elhagyatott szobájában, mindig csak dolgozott, nem volt ideje a szórakozásra. Ezek a dalok voltak, az ablakok, a kinti világra. Ez volt a legnagyszerűbb dolog, amivel kifizethették őt.

Az egyik reggel az Annabell, gondolkodott, melyik ruhát vegye fel. A nagy szekrény elé beállt, ahol a varázs cérnával varrt ruhák voltak. A nagyszekrény ajtaja feltárult. A ruhák egymást taszigálva mondogatták:

- Engem vegyél fel!!

- Nem, engem vegyél fel.

- Én szebb vagyok!

- De én sokkal jobb!

Annabell, nem tudott választani. Mert az egyik, ebben volt jó, a másik abban! A titkot elárulom, ezek varázserővel ellátott ruhák voltak…

A zöld ruhában, értette a viselője, az állatok beszédét. Amikor azt hordta Annabell, és a kertbe kisétált, jókat nevetett a galambok csipkelődő megjegyzésein, és a mókusok viccein.

A kék ruhában, láthatatlanná tudott válni. Ez bújócskázáskor nagyon jól jött. Akkor mindenki őt kereste, de mégsem találta.

A piros ruhát, ha felöltötte, őt mindenki szerette.

A fehér ruhában, amikor, a kertbe kiment télen, esett a hó.

A narancssárga ruhában, nem tudtak neki hazudni. Amikor az apródok, a szakácsot megtréfálták, és a cipőjét lekvárral összekenték, és persze a konyhás nénire fogták, nagy összeszólalkozás adta át helyét a csendes konyhának. Annabell véletlen fültanúja volt és a narancssárga ruhájában, ami véletlen rajta volt akkor, betoppant a konyhába. Az apródok bevallották, hogy csak vicc volt. Így a nagy vitát kavaró tréfa készítőjének kiderülhetett a kiléte, és a viccet a szakács, egy másik viccel tudta meghálálni. Ebédkor az apródok arcába, egy-egy habos tortát tudott illeszteni. Pont egy olyan pillanatban, amikor a zenészek abbahagyták zenéjük játszását és a táncosokkal együtt leültek enni. Ettől mindenkinek jó kedve lett. A királykisasszony, még ma is jókat kuncog rajta, ha eszébe jut.   

Amikor az aranysárga ruháját felvette, nem tudott kérni olyat senkitől, amit az nem adott volna meg neki. Amikor, ki akart menni, lovagolni, és a király nem akarta engedni, felvette az aranysárga ruháját, és visszament a trónterembe, apjának beleegyezéséért. Aznap délután, jó sokat lovagolhatott.

A szekrényben volt egy ruha. Egy csillámos, hosszú, fodros, és néha megvillanó ruha. Ezt a ruhát, még sohasem hordta. A szabó csak annyit árult el a ruháról, hogy angyal könnyekből készítette, és varázscérnával hímezte. Ez a ruha, a leg-leg nagyobb csodát tudta, állítólag repülni lehetett benne. Vagy a ruha repült? Ez sohasem derült ki, mert Annabell, még nem próbálta fel. Kérdezgette a szabótól, a ruha fortélyát, használatát, de a szabó, azt mondta mindig. - Próbáld fel, és megtudod.

Annabell nagyon kíváncsi volt, de amennyire kíváncsi volt, annyira félt is. Eddig még, sohasem merte, még felpróbálni sem, a ruhát.

… Ahogy mondtam Annabell a szekrény előtt állt, és méregette a ruhákat.

• Ezt már unom! Ezt, leettem fagyival! Nehogy meglássák! Ehhez, ma nincs hangulatom… - és sorolta, melyiket miért nem veszi fel.
• Engem vegyél fel!
• - Nem engem válasszál! – licitálták egymást felül a ruhák. Kivétel a csillámos ruha, akit nem érdekelte ez a húza-vona. Ő szeretett volna, még aludni egy kicsit. És nem a lányruhák csacsogását, és illegetését hallgatni.
• Tudjátok mit? – kérdezte Annabell – Kinyújtom a kezem, akit megfogok, azt veszem fel.
• Jó-jó – mondogatták a ruhák, és nagy tülekedésbe kezdtek. Annyira elől akartak lenni, amikor Annabell benyúlt a szekrénybe, hogy kiestek az akasztóról. Egyedül az a ruha maradt bent, akit nem érdekelt semmi, csak aludni akart… Melyik ez a ruha?

… A csillámos!

Igen a csillámos. A csillámos ruha tette meg a legnagyobb lépést, hogy felvegyék. Mert ő nem tülekedett, hanem várt. Kivárta, a kellő pillanatot. Már nem volt vetélytársa, így Annabell kezébe a csillámos ruha került.

• Te leszel… akit felveszek! – jelentette ki, majd kinyitotta a szemét. A legnagyobb meglepetésére, a csillámos ruha volt kezeiben.
• Hát jó. Egyszer, úgy is meg kell, próbáljalak.

Felvette a ruhát. Gyönyörű volt! A ruha kihangsúlyozta, kecses vonalait. A királykisasszony csodálta magát a tükörbe. De a ruha, nem repült! Egy dalt kezdett énekelni, a szépségről, és a szép ruháról, amikor hirtelen egy árny suhant át a teraszon. Majd még egyszer. Annabell a terasz ajtóhoz rohant, hogy lássa, mi történik, amikor egy sárkány szállt a kertbe, majd a kezét kinyújtva Annabell szobájába, benyúlt és Annabellt a markába fogva, elrepült Sárkány ország felé.   

Nagy lett a keserűség. A király kihirdette, hogy annak adja a kislányát és fele országát, aki visszahozza a szépséges királykisasszonyt.

Jöttek is a válogatott vitézek, szerencse ifjak, és más ország királyfiai. De, sem azt nem tudták, hogy a királykisasszonyt merre vitte a sárkány, sem azt, hogy most hol lehet. Elindultak szerencsét próbálni. Valaki északnak indult, valaki keletnek, de a dél és a nyugat sem lett jó irány. Annabell nélkül tértek vissza. Valaki a csalódástól, vissza, sem mert menni, a király színe elé. Búslakodott is a király. Bármit megadott volna, hogy a kislányát visszakapja…

Eközben Annabell is búslakodott. A sárkány, amikor hazavitte a sárkánykastélyába Annabellt, egy arany kalitkába dugta. És parancsolta Annabellnek, hogy énekeljen, de olyan szépen, hogy a virágok kinyíljanak a kertjében. Ugyanis a sárkánynak, egy nagy bánata volt. A kertje nem adott virágot. Tulajdonképpen, semmi nem nyílt, a kertjében. Ez, azóta volt így, amióta nem tudott uralkodni magán, mert amikor a sárkány tüzet okádott, minden kiéget a kertben. Az ostoba sárkány azt hitte, hogy a királykisasszony énekétől nőnek a virágok. Ezt persze nem árulta el senkinek. A sárkány amúgy is olyan volt, ami kellett neki azt elvette, elrabolta.

Ugyanígy rabolta el Jankót is, az istáló fiut, aki az istállóban volt elszállásolva, mert a két csodaökörre ő vigyázott, és ő gondozta őket. A két csodaökör, oly csodát tudott, hogy bármilyen súlyt képes voltak elhúzni, csak a kötelek bírják.

Jankó korán kelt ezen a reggelen is. Az ökröket lecsutakolta és enni-inni adott nekik. Kilenc órára már készen is volt a munkájával. Éppen az uzsonnáját fogyasztotta az istálló előtt, amikor meglátta, hogy a sárkány hazaérkezett, markában egy szépséges lánnyal. Tudta, hogy délután a sárkány alszik. Gondolta, majd akkor megnézi ezt a gyönyörű, csillogós ruhába öltözött lányt, és megismerkedik vele. Annyira elbűvölte a lánynak a szépsége, hogy rögtön beleszeretett. Alig tudta kivárni, hogy a sárkány ebédje után, elaludjon. Amikor a sárkány hortyogását hallotta a trónteremből, már rohant is. Egy kis oldalajtón bekukucskált. Egy kalickában látta a gyönyörű lányt sírni.

- Psssszt! – suttogta – Psssszt szép királylány ne sírj

A királykisasszony abbahagyta a sírást és körbenézett. Nem látott senkit.

- ki szólt? – kérdezte a királykisasszony

- Hát én!

- Ki az-az én!

(… hogy is hívják az istáló fiut?

• Jankó
• Jankó … tényleg
• Jankónak hívnak, és itt vagyok lent a sarokban.

Annabell nyújtogatta a nyakát, és meglátta Jankót.

• Miért sírsz? – kérdezte Jankó
• Azért sírok, mert én egy királykisasszony vagyok és ma reggel elrabolt a sárkány és ebbe az arany kalitkába zárt. De, én haza akarok menni – és újból elsírta magát.
• Ne sírj, majd én kitalálok valamit. – és elfutott Jankó

Kisvártatva visszatért egy kulccsal, ami akkora volt, mint Jankó. Felmászott a székre, a székről az asztalra, és ott a kenyereket egymásra rakva elérte a kalitkát. Nehezen, de kinyitotta a kalitkát. Lesegítette Annabellt. Annabell megbotlott és már majdnem leesett, amikor Jankó a ruhájánál fogva visszarántotta.

• vigyázva, nehogy leess – suttogta.
• Jó csak megbotlottam – suttogta vissza

Lemásztak az asztalról a székre, onnan a földre. És már rohantak is a kisajtó felé. A sárkány ekkor felhorkant, és az oldalára fordult. Jankó és Annabell megijedtek, megtorpantak. Annabell még a száját is befogta nehogy sikítson. Lassan elindultak a kijárat felé. Amikor kiértek a királykisasszony futott volna az erdőbe, de Jankó visszahőkölt. – ne, ne, ne várj, hozom az ökreimet.

• a miket?
• A kicsi ökreimet.
• Rohanjunk.

Az ökröket kifogta az istállóból és rohantak Annabell után. Tudta, hogy nemsokára felébred a sárkány és meglátja, hogy eltűntek, utánuk fog menni. Az ökrök nem tudtak futni, de jó érzékük volt, ha egy irányba elindultak, akkor nem tévesztették el az irányt.

A kis ökröket erős kötélhez erősítette és egy arany sziklához kötötte őket, ami a sárkány kertjében volt. Az ökrök nekifeszültek és elkezdték húzni az aranysziklát. Jankó kísérte kicsit őket. - Ez a jó irány. – mondta az ökröknek. – Ez vezet Annabell királyságához. Ott várlak titeket. Jankó Annabell után futott, utolérve megfogta kezét és így rohantak tovább.

Rohantak

A félelmek beigazolódtak

A sárkány közeledett repülve. Jankó és Annabell egymás kezét fogva menekült.

Sárkány már közel járt hozzájuk. Hallották a szárnycsapásokat. amikor Annabell hátrafordult már látta a messzeségben. Bárcsak mi is tudnánk repülni…

A ruha elkezdett repülni. Annabell Jankó kezét fogta, és így Jankót repítette magával. A földtől elrugaszkodtak és már sebesen szárnyalt velük a ruha.

Gyorsabbak voltak, mint a sárkány. Pár pillanat múlva az Annabell kastélyában voltak. A teraszon leereszkedett a ruha, először Jankót majd Annabellt is a lábára leeresztette a teraszra. Jankó elordította magát Őrség fegyverbe! Jön a sárkány.

Annabell, apjához, a trónterembe rohant. Apja búslakodó arca egyszerre megváltozott és örömkönnyek vették át a helyüket, a sírásnak. Annabell, apja kezébe omlott. Együtt sírtak. – Kislányom, kislányom, hát itthon vagy?

Annabell nem tudott megszólalni, csak ölelte apját.

Sárkány megérkezett.

Az őrség elkergette a sárkányt. A sárkány fujtatott, ellenszegült, de a végén az őrség nyert.

A király megismerkedett Jankóval, és ahogy ígérte, a lányát neki adta.

– De miből fogtok élni? – kérdezte a király. - Mert hozományt nem várhatsz tőlem, mégiscsak egy istállófiú vagy. A lányom unszolására adtalak, csak össze titeket.

- Nem kell hozomány, itt a két kezem, ezzel majd megkeresem a mindennapi kenyérre valót. Ekkor dörömböltek a kastély ajtaján, mintha betörni szerették volna. Az ökrök megérkeztek az aranysziklát húzva maguk után.

- A kicsi ökreim megérkezte. Ebből az aranyból, majd futja az esküvőre, és az életünkre is.

A királynak elkerekedett a szeme. Ekkora aranysziklát nem látott még. Nagy lakodalom volt, hetedhét országra szolt. Még a kutyák is sonkát ettek. Jankó nagybirtokos lett. Az aranyból földet, házat vásárolt. A királykisasszony, jó felesége volt. A szabót, aki a varázsruhát varrta, sokáig látogatta, hogy mindennapjait boldoggá tegye...