Zaklatott lelkiállapot

Zaklatott lelkiállapot                                                             írta:Makai Attila

                                                                                              2013-08-17

A felnőttek, mindig csak játszanak,

Pedig, boldogság kellene,

Közönnyel, oly sokszor bántanak,

Pedig, csak kis mosoly illene.

Megértő, üdvözült, tiszta mosoly,

Mintha, orvos írta volna,

Az életben, minden oly komoly?

Így, nem nőne az égig, a bolha.

Mert, kis dolgokat, oly naggyá váltnak,

Oly kicsiből indul a vita,

Tanulni kellene, neki, s nem másnak,

Ezt kellene felfognia.

A szomorúság, oly szívtépő,

Belső frusztráltság, a vétkes,

Nem lát mást, külső szemlélő,

Csak, hogy mindig mérges.

Félnek is az ilyentől,

Elkerülik messziről, ahányan,

Ettől, még jobban búba dől,

Nem lép ki belőle, vagányan,

Más segítségére szorulás,

Kiszolgáltatottá tenné mástól,

Inkább, megannyi düh, borulás,

Így inkább teljesen máshol,

Máshol gondolja, hogy fontos lehetne,

A családot elkerülve,

Állarcba bújva, más viccein nevetve,

Cirkuszba penderülve.

De, nem oldódik meg semmi,

Csak áltatja magát, ezáltal,

Csöbörből - vödörbe esni,

Csak rak rá, egy lapáttal.

Innen is, menekülni kénytelen,

Mert az idő, itt is utánanyúl.

Hogy milyenné vált: féktelen,

És a természete, bebizonyul.

Próbálj neki segíteni jövőképet látni,

Kezét szorosan, szorosan fogni,

Ne kelljen neki, más családban hálni

Ne kelljen mástól, csókot lopni.

Könnyű így, külsősként fogalmazni,

Bár indokolatlan lenne!

Érdektelenséggel rágalmazni,

Mi jó lenne benne?

Mindig, csak egy kicsit tégy, érte,

Nem nagy áldozat, vállalható,

Az emberség is ezt javasolta, kérte,

A kölcsönzött szeretet, megadható.